2017. október 21., szombat

Zakopane – egy város a fa vonzásában – I-II. rész

Zakopane a Lengyel-Tátra fővárosa, a magyar turisták igen közkedvelt célpontja, legyenek magashegyi turisták, kirándulók, piaclátogatók, vagy csak bolyongók. A gorálok fővárosa, a dombocskának tetsző Gubalowka (1123 m) és a Giewont (1895 m) csúcs közötti völgyben helyezkedik el, 853 m magasságban, ez Lengyelország legmagasabban fekvő alpesi jellegű városa. Sajátos auráját az ott lakók szemlélete, a gorál virtus és vendégszeretet, valamint az építészet teszi felejthetetlenné, melyhez a Lengyel-Tátra lenyűgöző látképe csatlakozik.
A város idegenforgalmi központtá válásának története szorosan kapcsolódik a település látképének formálódásához, a sajátságos építészeti stílus kialakulásához. A zakopanei stílus már régóta ismert fogalom, ám nemcsak az építészek és az odalátogatók körében, de a világon szinte mindenhol elterjedtek a fa épületek látványvilágának sajátosságai, melyet a turizmus és a helyi hagyományok formáltak. A helyi építészet kiemelkedő értékei mellett mára ez vált a helyi építészet fő irányvonalává. A turisztika célú épületek, a helyi lakóházak és egyéb épületek is szinte mind ebben a stílusban épülnek, legyenek fából vagy betonból.
A zakopanei stílus (Styl zakopiański, styl witkiewiczowski) a 19. század végén, a 20. század elején kezdett kialakulni, amelynek célja a fejlődő turizmus által teremtett igények kielégítése volt. Elsősorban szálláshelyek és vendéglátóipari épületek, majd később már a magánépületek is ebben a formában épültek. A formavilág megalkotásakor fontos volt a helyi hagyományok ötvözése az újonnan generált követelmények kielégítésével. A helyi turizmus fejlődésének alapját az 1800-as évek közepén, a környék kiemelkedően jó tulajdonságainak felfedezése után alapozták meg.

Zakopane sokáig egy isten háta mögötti, ismeretlenségbe burkolózó kis település volt, a Lengyel-Tátra völgyében, ahol a gorálok élték befelé forduló mindennapjaikat. A település 1578-ban kapott privilégiumot Báthori Istvántól, de földesura – elzártsága miatt – sosem volt, ezért a király rendelkezett vele. Később sem változott sokat a falu élete, majd koronabirtok lett, és 1824-ben a legelők felosztásakor kialakultak a magánbirtokok is. A változást a tátrai turizmus és gyógyturizmus fejlődése hozta meg.

A gorál építészet – az elzártságnak köszönhetően – sokáig megőrizte hagyományos jellegét, amely magára a népre is igaz volt. A civilizációs folyamatok elkerülték a Podhale-t („hegy alatti rétek”, Lengyelország déli része, kb. 600-800 m) és magát Zakopanét is. Ennek eredményeként megmaradhattak az ősi mesterségek és azok művelői, nem hígultak fel a kívülről érkező hatásokra, a rájuk jellemző motívumok megtartották eredeti képi világukat.
A legfontosabb szakma ezen a területen a táj és a környezet hatásaiból táplálkozva az ácsmesterség volt, amelynek komoly hagyományai alakultak ki a Podhalen. Maga a fa, amely főleg lucfenyő volt, komoly értéket jelentett a gorálok számára, ezért igen fontos volt annak megmunkálása is. A zakopanei stílus magában hordozta az építészeten kívül a kézművességet is, a stílusjegyek megjelentek a bútorokon, a használati tárgyakon, valamint ruházaton is. Az ácsmesterség jellegzetes motívumai később is megjelentek a modern zakopanei építészetben. A helyi mesterség fennmaradását célozta, az 1879-ben megalapított Fafaragó Iskola, amely 1891-tól Faipari Szakiskolaként működött tovább.
Zakopane turisztikai központtá válásának fontos szereplője egy varsói orvos, Tytus Chałubiński (1820-1889) aki a magyar szabadságharc lengyel résztvevőinek egyike volt. 1849-ben, a szabadságharc leverését követően a Tátrán keresztül indult haza, megragadta annak szépsége és tisztasága. Műviében arra bíztatta az ország elitjét, hogy keressék fel és ismerjék meg ezt a varázslatos csodavilágot. Egyúttal felismerte a hely gyógyászati jelentőségét, megismertette a lengyelekkel a Lengyel-Tátra környezetének jótékony hatásait. Chałubiński lett a tátrai turizmus megteremtője, aki elsőként tett túrákat a környező tájakon.
Kirándulásai során megismerte a Zakopane környéki gorálokat, azok zárkózott és bensőséges világát és szoros barátságot kötött Jan Krzeptowski Sabalával (1809-1894). Sabala köztiszteletben álló gorál paraszt volt, akit kiváló hegyi vezetőnek, hegymászónak, mesemondónak és énekesnek ismertek, de kiváló vadász is volt. A fiatalon még orvvadászatból, és rablásokból élő Sabala később, a lengyel turizmus kezdeti korszakában vált népszerű hegyi vezetővé, aki helyi népmesékkel és dalokkal szórakoztatta az oda érkező vendégeket, többek között Chałubińskit, valamint a zakopanei stílus megteremtőjét, Witkiewiczet is.
Stanisław Witkiewicz (1851-1915) lengyel író, építész, festő, aki foglalkozott művészetelmélettel is, de a zakopanei stílus atyjaként és támogatójaként vált híressé. Ő volt a kezdeményezője és megteremtője annak a mai napig sikeres és alkalmazott építészeti design- és formavilágnak, amelyet ma zakopanei stílusként emlegetünk. Rajta kívül többen is jelentős szerepet vállaltak az elterjedésében, de Witkiewicz tervei és építészete által vált híressé. 1886 telén történt a zakopanei stílus kialakulásához vezető hosszú út első lépéseinek megtétele, amikor is a Zakopanéban sokszor előforduló rossz idő miatt Witkiewicz és két társa, a híres néprajzkutató Marya és Bronisław Dembowski, nem tudtak túrázni, ezért elkezdték felfedezni a gorál népművészetet és mesterségeket. Witkiewicz ekkor találkozott először a helyiek építészetével, és teljesen annak hatása alá került, majd később cikket is írt róla.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...