Zakopane a Lengyel-Tátra fővárosa, a
magyar turisták igen közkedvelt célpontja, legyenek magashegyi turisták,
kirándulók, piaclátogatók, vagy csak bolyongók. A gorálok fővárosa, a
dombocskának tetsző Gubalowka (1123 m) és a Giewont (1895 m) csúcs közötti
völgyben helyezkedik el, 853 m magasságban, ez Lengyelország legmagasabban
fekvő alpesi jellegű városa. Sajátos auráját az ott lakók szemlélete, a gorál
virtus és vendégszeretet, valamint az építészet teszi felejthetetlenné, melyhez
a Lengyel-Tátra lenyűgöző látképe csatlakozik.
A város idegenforgalmi központtá
válásának története szorosan kapcsolódik a település látképének formálódásához,
a sajátságos építészeti stílus kialakulásához. A zakopanei stílus már régóta
ismert fogalom, ám nemcsak az építészek és az odalátogatók körében, de a
világon szinte mindenhol elterjedtek a fa épületek látványvilágának
sajátosságai, melyet a turizmus és a helyi hagyományok formáltak. A helyi
építészet kiemelkedő értékei mellett mára ez vált a helyi építészet fő
irányvonalává. A turisztika célú épületek, a helyi lakóházak és egyéb épületek
is szinte mind ebben a stílusban épülnek, legyenek fából vagy betonból.
A zakopanei stílus (Styl
zakopiański, styl witkiewiczowski) a 19. század végén, a 20. század elején
kezdett kialakulni, amelynek célja a fejlődő turizmus által teremtett igények
kielégítése volt. Elsősorban szálláshelyek és vendéglátóipari épületek, majd
később már a magánépületek is ebben a formában épültek. A formavilág megalkotásakor
fontos volt a helyi hagyományok ötvözése az újonnan generált követelmények kielégítésével.
A helyi turizmus fejlődésének alapját az 1800-as évek közepén, a környék
kiemelkedően jó tulajdonságainak felfedezése után alapozták meg.
Zakopane sokáig egy isten háta
mögötti, ismeretlenségbe burkolózó kis település volt, a Lengyel-Tátra völgyében,
ahol a gorálok élték befelé forduló mindennapjaikat. A település 1578-ban kapott
privilégiumot Báthori Istvántól, de földesura – elzártsága miatt – sosem volt, ezért
a király rendelkezett vele. Később sem változott sokat a falu élete, majd
koronabirtok lett, és 1824-ben a legelők felosztásakor kialakultak a
magánbirtokok is. A változást a tátrai turizmus és gyógyturizmus fejlődése
hozta meg.
A gorál építészet – az elzártságnak
köszönhetően – sokáig megőrizte hagyományos jellegét, amely magára a népre is
igaz volt. A civilizációs folyamatok elkerülték a Podhale-t („hegy alatti
rétek”, Lengyelország déli része, kb. 600-800 m) és magát Zakopanét is. Ennek
eredményeként megmaradhattak az ősi mesterségek és azok művelői, nem hígultak
fel a kívülről érkező hatásokra, a rájuk jellemző motívumok megtartották
eredeti képi világukat.
A legfontosabb szakma ezen a
területen a táj és a környezet hatásaiból táplálkozva az ácsmesterség volt,
amelynek komoly hagyományai alakultak ki a Podhalen. Maga a fa, amely főleg
lucfenyő volt, komoly értéket jelentett a gorálok számára, ezért igen fontos
volt annak megmunkálása is. A zakopanei stílus magában hordozta az építészeten
kívül a kézművességet is, a stílusjegyek megjelentek a bútorokon, a használati
tárgyakon, valamint ruházaton is. Az ácsmesterség jellegzetes motívumai később
is megjelentek a modern zakopanei építészetben. A helyi mesterség fennmaradását
célozta, az 1879-ben megalapított Fafaragó Iskola, amely 1891-tól Faipari Szakiskolaként
működött tovább.
Zakopane turisztikai központtá
válásának fontos szereplője egy varsói orvos, Tytus Chałubiński (1820-1889) aki
a magyar szabadságharc lengyel résztvevőinek egyike volt. 1849-ben, a
szabadságharc leverését követően a Tátrán keresztül indult haza, megragadta
annak szépsége és tisztasága. Műviében arra bíztatta az ország elitjét, hogy
keressék fel és ismerjék meg ezt a varázslatos csodavilágot. Egyúttal felismerte
a hely gyógyászati jelentőségét, megismertette a lengyelekkel a Lengyel-Tátra
környezetének jótékony hatásait. Chałubiński lett a tátrai turizmus
megteremtője, aki elsőként tett túrákat a környező tájakon.
Kirándulásai során megismerte a
Zakopane környéki gorálokat, azok zárkózott és bensőséges világát és szoros
barátságot kötött Jan Krzeptowski Sabalával (1809-1894). Sabala köztiszteletben
álló gorál paraszt volt, akit kiváló hegyi vezetőnek, hegymászónak,
mesemondónak és énekesnek ismertek, de kiváló vadász is volt. A fiatalon még
orvvadászatból, és rablásokból élő Sabala később, a lengyel turizmus kezdeti
korszakában vált népszerű hegyi vezetővé, aki helyi népmesékkel és dalokkal
szórakoztatta az oda érkező vendégeket, többek között Chałubińskit, valamint a zakopanei
stílus megteremtőjét, Witkiewiczet is.
Stanisław Witkiewicz (1851-1915)
lengyel író, építész, festő, aki foglalkozott művészetelmélettel is, de a zakopanei
stílus atyjaként és támogatójaként vált híressé. Ő volt a kezdeményezője és
megteremtője annak a mai napig sikeres és alkalmazott építészeti design- és
formavilágnak, amelyet ma zakopanei stílusként emlegetünk. Rajta kívül többen
is jelentős szerepet vállaltak az elterjedésében, de Witkiewicz tervei és
építészete által vált híressé. 1886 telén történt a zakopanei stílus
kialakulásához vezető hosszú út első lépéseinek megtétele, amikor is a
Zakopanéban sokszor előforduló rossz idő miatt Witkiewicz és két társa, a híres
néprajzkutató Marya és Bronisław Dembowski, nem tudtak túrázni, ezért elkezdték
felfedezni a gorál népművészetet és mesterségeket. Witkiewicz ekkor találkozott
először a helyiek építészetével, és teljesen annak hatása alá került, majd később
cikket is írt róla.
Forrás és fotók: https://eszaktour.wordpress.com;
https://eszaktour.wordpress.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése