2017. március 15., szerda

Lévay József – Borongás

Fotó: Rafał Raczyński‎
Felleg borong a Tátra ormán
S a messze tájra néz mogorván.
Mint egy tükör tárul elébe
Magyarország tündér-vidéke;
De a mit e tükörbe lát,
Nem űzi el borúlatát.

Nincs itt öröm, csak eltörődés,
Csak önmagát dúló törekvés:
Sóhajtva tűr a zaklatott hon,
Vihar gázol határainkon,
S elfúl attól, bármily kevés,
Csirájában a magvetés.

Puhúl a föld kemény göröngye,
Harmatozza verejték gyöngye;
De áldását ha szűken adja,
A munkás kéz lecsügged rajta
S föld és nép, két testvér-elem,
Egymáshoz már ma hűtelen.

Keményünket kétség riasztja,
Erőnket ős-viszály fogyasztja;
Bukott vezérré lőn az elme,
Szenvedélylyé a hon szerelme
S tovább-tovább csábít utunk,
Melyen örvény felé futunk.

Bölcs tanácsát a múlt kitárja,
De süket fül s behunyt szem várja.
Ügyével a féltett hazának
Vékony jegén tombolva járnak:
A lázas fő mindent feled
A szunnyadó mélység felett.

A költő is zord éjtszakán át
Jós-ihlettel zendíti lantját,
Ha egy-egy szív magába térve
Talán figyelne énekére;
De hangját, bármint emeli,
A felzúgó zaj elnyeli.

ám hozzá az ősök porából
Egy síri szózat hangosan szól :
„Miénk e föld, nem csak tiétek,
Mi szerzettük, a mit ti védtek
S a mint érte fáradtatok:
Átok, vagy áldás rajtatok!”

S a bús felleg nagy messze nézvén
Borong, borong a Tátra bérczén;
Dúlja keblét boszús hevület,
Hogy védelmünkre nem repülhet,
Inti, szánja ez árva hont;
Dörög, villámlik, könnyet ont.

Tátraszéplak, 1903. augusztus

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...