2016. március 10., csütörtök

Napsütés és vihar a Tengerszem-csúcson

Február első napjaiban már nagyon ki voltunk éhezve egy téli tátrai túrára, így aztán a kedvező előrejelzéseket látva úgy döntöttünk, kihasználjuk az idei enyhe tél előnyeit, és megpróbálunk feljutni a Tengerszem-csúcsra. Hosszú évekre visszamenőleg nem emlékszem arra, mikor volt utoljára ilyen kevés hó a Tátrában február elején, ennek köszönhetően a tél nagy részében a lavinaveszély is kettes értéket jelzett. Így volt ez a túra napján is, a kettes lavinaveszélyhez napos időt, de erős, a gerinceken akár 70 km/órás átlagsebességű szelet jeleztek. Nos, ez volt az a nap, amikor szinte 100 %-osan bejöttek az előrejelzések…
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen kora reggel, amikor még sötétben megérkeztünk a Poprádi-tó alatti villamos megálló parkolójába, napsütésnek és szélnek még nyoma sem volt. A sötétben elindulva gondolatban felsejlettek az előző este képei, amikor Poprád felől a Magas-Tátrához közeledve gyönyörű, narancsszínű felhőket láttunk a hegység fölött. Sok-sok éve járok már a Tátrába, de bátran mondhatom, ilyen szép felhőket eddig még nem láttam, és persze nem is fotóztam. Azt mondtam akkor, bármilyen idő is lesz másnap, ezért a látványért már megérte eljönni…

Még sötét volt, de mi már az aszfaltúton bandukoltunk felfelé, és a Szimbolikus temetőhöz vezető, télen lezárt útelágazás közelében a fényképezőgépek is előkerültek, hogy megörökítsük a felkelő nap első sugarait. A Poprádi-tónál szusszanásnyi pihenőt tartottunk, majd elindultunk felfelé a Menguszfalvi-völgyben. Hamarosan kiértünk az erdőrégióból, immár északkeletről láthattuk a Bástya-gerinc napfényben fürdőző csúcsait. Már itt is látszott, milyen kevés a hó errefelé, a piros jelzés elágazásánál lévő útjelző oszlop teljes egészében látható volt. Egy néhány évvel ezelőtti Kapor-csúcs túra jutott eszembe, amikor ennek az oszlopnak csak a teteje látszott a hó felszínén. A különbség csaknem 2 méter, ennyivel kevesebb a hó most, mint akkor volt. Ennek egyrészt örültünk, mert nem kellett lavinától tartani, másrészt bánkódtunk is miatta, hiszen a téli Tátra attól téli Tátra, hogy összefüggő, hatalmas hómezők fedik a völgyek mélyét, a törpefenyőket, a sziklafalakat.
De még ilyen kevés hó is elég volt ahhoz, hogy ne a nyáron megszokott, hanem a télen szokásosnak mondható útvonalon kapaszkodjunk fel a Békás-tavak katlanába. A Békás-patak felső hídjától már csak errefelé vezettek a jól kitaposott sí- és bakancsnyomok. Ezeket követve gyorsan emelkedtünk, az árnyékos területről lassan kiértünk a napfényre, ahol aztán már a kabátot is le kellett venni, hiszen kellemesen melengettek a nap sugarai. Egy rövid reggeli szünetet követően hamarosan megérkeztünk a Kis-Békás-tóhoz, ahonnan már jól láthattuk célpontunkat, a Tengerszem-csúcsot. 
Látszott, hogy a csúcson sincs túl sok hó, mindazonáltal az is látható volt, hogy a háromormú csúcs nyugati oldalát egybefüggő hótakaró borítja. Innen láttuk aznapi egyetlen útitársunkat, a Békás-tavi-torony egyik ormán őrt álló zergét. Rajta kívül sem emberrel, sem állattal nem találkoztunk aznap, csupán két lengyel turistával a nap végén, már a Poprádi-tó közelében. A Kis- és a Nagy-Békás-tó között kanyargó nyomon eljutottunk a téli útvonal legmeredekebb, rögzített kötelekkel biztosított részéhez. Itt már előkerültek a hágóvasak és a csákányok, majd a kötelek mentén ez egyre erőteljesebben támadó szélben meredeken emelkedtünk a Hunfalvy-völgyecske irányába.
A völgyküszöböt magunk mögött hagyva egy hátikosarat láttunk az út mentén, rajta egy gázpalackkal. A tátrai teherhordók ilyen hátikosarakkal a hátukon biztosítják a magashegyi menedékházak ellátását. A sziklatörmelékkel teleszórt Hunfalvy-völgyecske bal oldalán feltűnt a Hunfalvy-völgyi menedékház közismert panorámás illemhelye, majd hamarosan megérkeztünk a menedékházhoz. A házat zárva találtuk, téli hétköznap lévén ezen azonban nem csodálkoztunk. Ráadásul tátralomnici ismerőseink előző este mondták is, hogy a gondnok, Viktor Beránek lent volt Tátralomnicon, vagyis nem tartottuk valószínűnek, hogy összefussunk vele.
Így hát nem is időztünk itt sokáig, hanem elindultunk a Hunfalvy-hágó irányába, ahová mintegy 25 perc múltán sikerült felérni. Itt aztán már saját bőrünkön tapasztaltuk, mit is jelent a 70 km/órás szél a gerincen. Nos, nem volt túl kellemes érzés, főleg úgy, hogy a legerősebb széllökések érzéseink szerint jóval meghaladták ezt az értéket. A fényképezőgépet szinte lehetetlen volt fixen megtartani, a panoráma viszont olyan volt, hogy szinte kényszert éreztünk, hogy mindent, minden lépésnél lefotózzunk. Aminek a szép fotók mellett az lett az eredménye, hogy gyorsan lefagytak az ujjaink, a viharos szél pedig hókristályok ezreit szórta az arcunkba. A szélnek köszönhetően kristálytiszta idő volt, teljesen tisztán látszottak a minket körülvevő közeli s távoli csúcsok, sorra azonosítottuk a már bejárt, és a még megmászásra váró tátrai ormokat.
A viharos szél ellenére a széles hegyháton tovább indultunk a csúcs irányába. Az alig látható nyomok szinte toronyiránt vezettek a nyári útvonal jól ismert bordája felé, amit hamarosan el is értünk. Innen azonban, ahonnan már látható a csúcs és az előttünk álló utolsó szakasz, már semmiféle nyomot nem láttunk, csak egybefüggő hómezőt. Nyomok vezettek viszont a gerinc jobb oldalán, ezért aztán ezeket követve tettük meg az utolsó métereket. Ez azonban némiképpen zsákutcának bizonyult, hiszen az eleinte viszonylag kényelmes, széles gerinc egyre inkább összeszűkült, végül egy nagyobb sziklatömbben ért véget. 
Ezt még egy meredek vályút keresztezve megkerültük, de a kőrakáson túl egy kitett, mindkét oldalán szinte függőlegesen letörő hógerincen kellett volna átmenni, amit azonban a viharos szélben jobbnak láttunk kihagyni. Így hát lefotóztuk azt a legmagasabb pontot, ahol jártunk, és a felfelé haladó nyomainkat követve visszaereszkedtünk a borda keresztezéséhez, a nyári út piros jelzéséig. 
A legmagasabb elért pontot már ott, majd később, a völgyből visszanézve és itthon is elemezve arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg a háromormú Tengerszem-csúcs legkisebb, 2473 méter magasságú délkeleti ormán járhattunk, vagyis szintben kb. 30 méterrel voltunk a főcsúcs alatt. Akár meg is próbálhattuk volna, hogy az összefüggő, meredek hómezőn nekivágjunk a főcsúcsnak, de a viharos szélben ez nem tűnt igazán biztonságos megoldásnak, ezért inkább a leereszkedés mellett döntöttünk.
Nem volt és nincs azonban bennünk semmiféle hiányérzet amiatt, hogy nem sikerült a főcsúcsra feljutni, hiszen a lengyel oldalon fekvő Halastó és Tengerszem, vagyis a Halastavi-völgy kivételével gyakorlatilag mindent láthattunk, amit a csúcsról látni lehet. Minél lejjebb jutottunk, annál többször álltunk meg fotózni, hiszen egyrészt egyre kevésbé fúlt a szél, másrészt mások voltak a fények, mint felfelé. 
A menedékház előtt megebédeltünk, majd gyors ereszkedéssel érkeztünk vissza a rögzített kötelekhez. A hó továbbra is jól tartott, nem nagyon szakadozott be alattunk, így teljes biztonságban, a magasság csökkenésével arányosan gyengülő szélben jutottunk vissza a Békás-tavak katlanába. A melengető napsugaraknak köszönhetően a kabátok is lekerültek, a hágóvasakat viszont csak jóval később, már az aszfaltozott út alsó felén vettük le lábainkról.
A Békás-patak közelében nyugatról, a Bástya-gerinc fölött gyülekezni kezdtek a felhők, a Sátán már felhőbe burkolózott, miközben délkeletre, az Osztervát még gyönyörűen sütötte a nap. Ezzel a kontraszttal búcsúztunk el a Magas-Tátrától, a Menguszfalvi-völgytől, ahol ismét egy remek téli túrát sikerült véghezvinni. Szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy ez az útvonal télen csak a Tátrai Nemzeti Park látogatási rendjében foglalt korlátozásokat figyelembe véve, megfelelő téli felszereléssel és tapasztalattal, és nem utolsósorban – saját érdekünkben – megfelelő balesetbiztosítással látogatható.

Lejegyezte: Nagy Árpád

5 megjegyzés:

  1. helló,,,zárlat alatt hogy lehet felmenni?köszi,,,,

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hegymászók és síalpinisták a zárlat alatt is mozoghatnak a hegyen...

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...