Fárasztó menetelés után fél
háromkor végre lecsatolhattok hótalpainkat a Frigyes menedékház előtt 1912.
december 31-én. Idebent már meleg szobával és forró teával várt Rokfalusy
Lajos, a „gondnok úr”. Letelepszünk, asztalra kerül a hátizsákok változatos tartalma
és csendes áhítattal folyik a lakmározás. Az éhséggel együtt elmúlik
lustaságunk is, újra felcsatoljuk síeinket s átsiklunk a tó havas jegén a
tókatlan lejtőjére gyakorlatozni.
Mikor a menházból kiléptünk, még
szinte vakítóan fehérlett a hó s alig értünk a lejtőre, már alkonyodott. A
Bélai hegyláncot, mintha csak görögtűzön át láttuk volna, hófödte oldala izzó
narancssárga fényben ragyogott s fölötte ugyané színnek szelídebb árnyalatával
vonták be az eget a lenyugvó napnak sugarai. Messze átellenben pedig, a
Téry-horhos felett, most kelt fel az első, halavány csillag, álmodozó lilaszínű
felhők mögül. Lila most ott a hó is, majd lassan, észrevétlenül rózsaszínre
válik s ez a rózsás fény messze bevilágít a völgybe és a szomszédos ormokra, míg
előttünk, sejtelmes szürkeségbe borulva, zordonan mered a Fecsketorony és a
Wéber-csúcsnak félelmetes, hatalmas sziklafala.