2015. május 7., csütörtök

In memoriam Kókai Tamás – Egy sikertelen csúcskísérlet

Ezen a túrán a tejködben nem készült fotó.
Ez a fotó két héttel később készült a Lengyel-Tátrában.
Abban az időben még nem jutottunk hozzá az internetes időjárás előrejelzésekhez, így az itthoni jó időben bízva elindultunk, hogy a téli úton feljussunk a Tengerszem-csúcsra, természetesen a szlovák oldalról. Azt tudtuk, hogy a Tátrában még tél van, de azt nem gondoltuk, hogy olyan felhőbe kerülünk, amilyenbe sem előtte, sem azóta soha. Ahogy megérkeztünk a Csorbai-tóhoz, már látni lehetett, hogy nem lesz egy verőfényes napunk, de azért szokás szerint abban bíztunk, hogy a magasság növekedésével majd tisztulni fog az idő. Hát nem tisztult, sőt… A Poprádi-tóig még viszonylag elfogadható volt a helyzet, még volt valamennyi látótávolság is, bár én rettenetesen szenvedtem, fizikálisan egyáltalán nem készültem, ehhez jött még a lehangoló idő, így aztán nem igazán esett jól a menetelés. A tónál készítettem pár felvételt, és indultunk tovább, még mindig bízva az idő jobbra fordulásában. Ahogy elhagytuk a tavat, már láttuk, hogy nem sok jóra számíthatunk, de azért mentünk tovább. A Hincó-tavakhoz vezető útelágazástól aztán már nyomokat sem igazán láttunk, de mivel ismertük az irányt, még mindig nem adtuk fel.

Tomi volt már fenn a menedékháznál télen, emlékezett az útra, ami nem a szokásos nyári út vonalán vezet, hanem a Békás-tavakat balról megkerülve, egy meredek emelkedőn vezet a házhoz, majd onnan a csúcsra. Amint azonban elhagytuk az útelágazást, akkora „tejbe” kerültünk, hogy szó szerint semmit nem láttunk.  Összeolvadt a látóhatár, az érintetlen, fehér hótakaró, a szintén tökéletesen fehér felhő, és olyan sűrű lett körülöttünk minden, hogy még a pár méterrel előttem haladó Tomi nyomait is szinte alig láttam. Ő szokás szerint ekkor már jóval előttem haladt, úgy hogy látni nem láttam őt, a hangját sem hallottam, és őszintén szólva, kissé bepánikoltam, mert sem nem látta, sem nem hallottam őt. Szerencsére valahogy tudtam tartani az irányt, és kicsit feljebb érve valamelyest jobb lett a helyzet, lassan feljebb emelkedett a mindent beborító fehérség, és megláttam Őt magam előtt, pár tíz méter távolságban, a befagyott és tiszta fehér hólepelbe burkolózó Nagy-Békás-tó mellett. Itt aztán biztos, ami biztos alapon ismét elmajszolt egy szendót, ami végül jól is jött e későbbieket tekintve, ez alatt az idő alatt ugyanis még feljebb emelkedett a felhő, és már láthatóvá vált a ránk váró út következő része, egy kb. 50-60 fokos emelkedő formájában. Hát mit mondjak, nem volt egy szívet melengető látvány számomra… Tomi is valahogy így lehetett ezzel, és szokásunkhoz híven együtt mondtuk ki: forduljunk vissza, ez ma nekünk nem fog menni. Ez volt tehát a harmadik olyan túránk, amikor nem sikerült elérnünk a magunk elé kitűzött célt, de mint már mondtam, emiatt semmi bosszúság nem volt bennünk, sem a minket „legyőző” hegy, sem pedig egymás iránt soha nem éreztünk neheztelést. Mindig közösen hoztuk meg a döntéseket, nem csak a pozitívokat, hanem amikor kellett, a negatívakat is. Többek között ezért is hiányzik nagyon…
Aznap ismét a Slovanban aludtunk, de akár haza is jöhettünk volna, hiszen másnapra, ha lehet, még nagyobb „tejbe” kerültünk, esélyét sem láttuk annak, hogy bármilyen értelmes dolgot véghez tudnánk vinni fent a hegyen, így egy kis poprádi városnézés után hazajöttünk.
Kókai Tamás ma lenne 41 éves.
A történet folytatódik…

Lejegyezte: Nagy Árpád

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...