Mit keresünk a hegyekben?

Nehéz szavakkal leírni, milyen érzés fent állni egy hegycsúcson. Szinte lehetetlen elmondani azt a megrázó élményt, ahogy látod, hogy alattad elterül a világ többi, ezer méterrel alacsonyabban fekvő része. Átadhatatlan az a szívedet csordultig töltő, elsöprő boldogság, ami akkor önt el, amikor fáradtsággal és néha kockázatot is vállalva, sikerül feljutni egy hegy tetejére. A sziklák zord világa messze van attól az ideális helytől, ahol életünk hátra lévő részét szívesen eltöltenénk: egy dolog, hogy hideg van és kegyetlenül hasít a szél s a fagy, magasan, ritka oxigéntartalommal és kitett gerincekkel kell dacolnunk, még a lezuhanás, lavina és kőomlás veszélye is ott kísért minden másodpercben.

Mi az, ami mégis mágnesként ránt a hegyekbe, mi az az ősi hívó szó, ami hétvégenként sziklamászók, hegymászók és magashegyi túrázók sokaságát vonzza az Alpok és a Kárpátok szellős magaslataiba? Furcsa kérdés azoknak, akiknek ez a szenvedélyük, és valljuk be, furcsa a válasz azok számára, akik nehézkesen merészkednek a küszöbön túl, görcsösen ragaszkodva civilizált kényelmük illékony, fogyatkozó fosszilis energiahordozók és instabil piacgazdasági folyamatok által biztosított illúziójához- vagy csak még nem gyűjtötték össze a bátorságukat ahhoz, hogy testközelből szerezzenek ilyen élményeket.

Aki a hegyek között kalandozik, azt egy idő után örökre megfertőzi a sziklás csúcsokról elé táruló panoráma végtelen szabadsága, és nehezen adja át másoknak, mit is keres a magasban újra és újra. Talán azt az ébrenlétet, ami kiszakít a konvencióknak megfelelés félálom-állapotában eltöltött hétköznapokból. Hiszen kevés más tevékenység kényszerít ilyen mértékű éberségre: a több ezer méteres sziklavilágban nincs második esélyed, egyetlen apró hiba is végzetes lehet. Rászorít a kényszer a pillanat megélésére, nem kalandozhatnak el a gondolataid, lehullik rólad a mindennapi gondok néha öncélú kesergése, céltalan önsajnálata: figyelned kell a körülményekre, magadra, a társaidra, hogy biztosan betekerted-e karabiner zárónyelvét és rendesen megcsomóztad-e a köldökzsinórként összekötő mászókötelet. Mert az élet múlik ezen a vékony sodrott műszálon, épp olyan mély a kapcsolatod a mászótársaddal, ahogy annak idején azzal, akinek a testéből vétettél: kell hozzá ő is, hogy épségben visszatérj arról a néha áldott, néha átkozott hegyről.

A kényelem itt a magasban,  teljesen más értelmet kap: hihetetlen örömet okoz egy száraz, meleg zokni vagy más, át nem ázott ruhadarab, ami megszabadít a félnapnyi didergés démonától, egy bögre forró tea, egy vastag pokróc olyan mennyei magasságokba repít, mint egy luxusszálloda vagy egy gasztroblogok által istenített étterem: az élet legapróbb és legáltalánosabb örömei kapnak hirtelen óriási jelentőséget. Talán a "megtanulunk örülni annak, ami a miénk" méretes közhelye fejezi ki ennek a lényegét. Ezt az érzést mindenkinek(annak is, aki kéretlen kommentárokat fűz az ilyen jellegű témákhoz) át kell élnie ahhoz, hogy megértse ennek lényegét...

A legfontosabb talán mégis az a hatalmas lehetőség, amit a hegyek fizikai és lelki kihívása jelent. A Teremtőtől örökölt szabadság egyik legszebb ajándéka éppen az, hogy nem csak annyik vagyunk, amennyinek gondoljuk magunkat, vagy amennyire a környezetünk értékel. Ha el tudjuk képzelni, hogy meghaladjuk önmagunkat, akkor már rá is léptünk az útra, ami egy átvitt értelemben és földrajzilag is magasabb dimenzióba visz. Magunk mögött hagyva kifogásaink és körülményeink rabláncát, a hegyekben megismerhetjük a saját határvidékünket, sőt, túl is léphetünk a magunknak szabott korlátainkon. Mással össze nem hasonlítható öröm megtapasztalni azt, hogy felülmúltuk saját elvárásainkat és valódi élményekkel teli lélekkel térünk meg hegyi kalandozásunkból.

Azt hiszem, kerüljük a vitákat a "van-e értelme a hegymászásnak" témakörben. Éppen olyan gyönyörű és felesleges dolog, mint vászonra festeni olajfestékkel, vagy köveket faragni a téglától eltérő formájúra, esetleg egy olyan szöveget írni, ami nem ér ki a lap szélére -mondhatjuk versnek is- a szürke és átlagos hétköznapi világon talán nem visz előre, talán semmi konvencionális "értelme" nincs. De mégis: ezek azok a dolgok, amiért érdemes ezen a sárgolyón fel-le kószálni, hogy egyszer, egy napon meghódítsuk azt a csúcsot, amit saját magunk és béklyóban tartó félelmeink és kishitűségünk legyőzése jelent.

Írta: Kovács Attila

Forrás és fotó: http://utazom.com