Az ember miatt tarolnak a szélviharok a Tátrában

Tíz éven belül negyedszer csapott le pusztító szélvihar a Magas-Tátrára május közepén, miközben az erdők még alig heverték ki a 2004-es nagy katasztrófát. Hegygerincen átbukó, 150–200 kilométeres szelek mindig is voltak a világ legkisebb magashegységében, de csak az emberi beavatkozás miatt tudnak ekkora károkat okozni. Árvai Mátyás geográfus összefoglalója.

Tíz évvel ezelőtt elképzelni sem tudtunk olyan természeti katasztrófát, amely 2004-ben a Magyarországhoz közel fekvő Magas-Tátrában következett be. November 19-én az esti órákban pusztító erejű szélvihar csapott le a tátrai erdőségekre és falvakra. A szélsebesség a magasabb csúcsokon meghaladta a 200 km/órát. A szél a hegység szlovákiai oldalán több mint 12 ezer hektárnyi erdőt döntött ki, illetve rongált meg. A fák elszállítása és a letarolt erdőségek újratelepítése évekig tartott. A világ legkisebb magashegységében legutóbb 2014. május 15-én csapott le brutális szélvihar. 

Mi történik a Tátrában?

Kevéssé ismert tény, hogy majdhogynem napra pontosan, 1915. november 18–19-én a nyolcvankilenc évvel későbbi katasztrófával közel egyenértékű szélroham tizedelte meg az Ó- és Új-Tátrafüred (Stary- és Novy Smokovec) közötti erdőket. A vihar csaknem az összes fát kidöntötte 2200 kataszteri hold (1266 hektár) erdőterületen. Az akkori közhiedelemmel ellentétben nem forgószél tarolta le a területet, hanem – a régi helyiek által „lengyel szélnek” nevezett – északi irányból a gerinceken átbukó szél pusztított.

A vihar jelentős változásokat okozott a Magas-Tátra erdeiben megbúvó üdülő- és sporttelepülések környezetében: megszűntek a sűrű, vadregényes fenyőerdők a százéves szanatóriumok és szállodák mellett. A legendás tátrai rengetegből kopár, mellmagasságú tuskókkal tarkított hegyoldalak és szüleink, nagyszüleink történetei maradtak utolsó hírmondóknak.

De valóban olyan ősi erdőkről volt szó? A válasz kevésbé romantikus. A tátrai rengeteg már régen monokultúrás, azaz egy fafajból álló erdővé vált, mert a 19. században nagy mennyiségben telepítettek lucfenyőt, és ezt a 20. században is folytatták. Ennek eredményeképpen a 1000-1200 méteren fekvő települések határában is lucfenyvesek húzódtak/húzódnak, pedig ebben a magasságban még megél a kőris, a bükk, valamint a gyertyán is.

Mint az később kiderült, a lucfenyő azért nem bizonyult jó választásnak, mert a nagy szélviharok idején a néhol gyökerestül kicsavart fák dominószerűen döntik ki egymást a monokultúrás és ugyanolyan korú fákból álló fenyőerdőben. A lucfenyők úgynevezett tányérgyökérzete ugyanis nem hatol egy méternél mélyebbre a talajba, így nagyon érzékeny a széldöntésre (ellentétben például a vörösfenyővel). Az erdőgazdálkodásnak ez a formája tehát nagymértékben okolható azért, hogy a hegygerincen átbukó, úgynevezett főntípusú szelek, a lejtőviharok ilyen óriási károkat tudtak okozni a 20. század elején, illetve 2004-ben és 2014-ben egyaránt.

Brutális lejtőviharok

Az angol szakkifejezéssel downslope windstormnak nevezett lejtőviharokat erősen lökéses, turbulens szél jellemzi, amely a hegy széliránnyal átellenes oldalán fúj. Olyan erős légáramlás váltja ki, amely merőleges a hegyvonulatra. További feltétele a stabil légkör, esetleg az úgynevezett hőmérsékleti inverzió a légkör magasabb szintjein, amikor a levegő a magasban nem hűvösebb, hanem éppen melegebb – írta erről Simon André, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa az Origónak.

Ilyen körülmények között a hegy felé áramló levegőtömeg egy része hullámszerűen átbukik a gerincen a hegy túlsó oldalára, ahol az áramlás még tovább erősödik. A folyamat ahhoz hasonló, mint amikor a hegyi patak vize átbukik egy kövön, aminek következtében átmenetileg felgyorsul az áramlás.

A kellő erősségű légáramlást és a légköri stabilitást többnyire egy nagyméretű, mély ciklon biztosítja, amelynek peremén gyakran nagy légnyomáskülönbségek jönnek létre. Ebből a szempontból hasonlít egymásra a 2004-es és a mostani vihar, csak a ciklon pályája különbözik: 2004-ben Lengyelország felett haladt el, most viszont sokkal délebbi pályán mozgott.

A Magas-Tátra legerősebb, 283 kilométer per órás széllökését 1965. november 29-én mérték a Kőpataki-tónál (Skalnaté Pleso). A hegység lengyel oldalán a legerősebb (becsült) széllökés a Kasprowy Wierch csúcson fordult elő (288 km/h). Ezekhez a rekordokhoz képest 2004. novemberében „csak” 209 km/h sebességűek voltak a legerősebb széllökések, viszont a vihar jobban sújtotta az erdős és a lakott területeket – magyarázta Simon André. 2013. március 15-én is létrejött egy erős lejtővihar a hegységben, a szél sebessége akkor elérte a 238 km/h-t (ezt mutatja be részletesen a lenti térkép), majd 2013 karácsonyán déli irányból fújó szél bukott át a gerincen, így a Magas-Tátra lengyelországi területén döntötte ki a fákat.

Hasonló pusztítások lesznek

Ezt követte idén a múlt csütörtöki vihar, amely nagyjából 100 ezer fát döntött ki a Tátrai Nemzeti Park területén, és mintegy 30 hektáron tett kárt a tíz évvel ezelőtti pusztítás után telepített ültetvényekben. 

Az idei viharkár viszont meg sem közelíti a 2004-est, egyrészt mert kisebb volt a szélsebesség, másrészt kevesebb fa van már lábon, mint tíz évvel ezelőtt. A mostani szélvihar további érdekessége, hogy nem ősszel csapott le, mint ahogy a helyiek megszokhatták, hanem késő tavasszal, ezzel kellemetlen meglepetést okozva a nemzeti park szakembereinek is.

Az egész Kárpátokat nézve kiderül, hogy a tátrai pusztítás nem egyedi eset. A Keleti-Kárpátok területéről is ismert számos hasonló, brutális tarolás, 1995-ben például a Madarasi-Hargita területén okozott károkat a vihar, majd három évvel később is ugyanott. Ha magasabbra megyünk, a Kelemen-havasok hegyi gyephavas területén egykori széldöntések nyomai láthatók. A hegyi legelő 2000 méter környéki régiójában eredetileg fenyőfélék nőttek, ott azonban több fafajból álló, eltérő korú állományok nyomait találták a kutatók. Ezekben az erdőkben a szélviharok kisebb károkat tudnak tenni, így képesek önerőből felújulni.

A Magas-Tátrában minden évben bekövetkeznek szélviharok, de egy ilyen magashegyi területen ez a megszokott. Az extrém erős szelek miatti pusztítás azonban nem nevezhető normálisnak. Az emberi beavatkozás miatt az egy fafajból álló és körülbelül ugyanolyan korú erdőségek hihetetlen mértékben sínylik meg ezeket az eseményeket. Emiatt az elkövetkező évek nagy erejű szélviharai feltételezhetően hasonló pusztításokat fognak végezni a tátrai fenyőerdőkben.

A lejtővihar nem a Magas-Tátra különlegessége

A dalmát partokon, a Dinári-hegység meredek lejtőin lebukó, nagy sebességű szeleket bórának, a Keleti-Kárpátokban nemerének hívják. A lejtőviharhoz hasonló áramlás a Magas-Tátránál alacsonyabb hegységekben is előfordulhat, de általában kisebb intenzitással.

A Magas-Tátra különös földrajzi helyzete is közrejátszik abban, hogy a lejtővihar ennyire meg tud erősödni. Északon a Nowy Targi-medence, míg délen a Poprádi-medence sík területéből a hegység jégcsiszolt főgerince és csúcsai 2000 méteres falként emelkednek ki. Emiatt az északról és északkeletről érkező légtömegek beleütköznek a hegységbe, és felemelkedésre kényszerülnek. A hegység és a medencék közötti 2 kilométeres szintkülönbség eleve nagy nyomáskülönbséget alakít ki, ami miatt felgyorsul a levegő áramlása.

Az sem véletlen, hogy inkább az esti éjszakai órákban csap le a vihar. A hegyvölgyi szelekre jellemző, hogy a domborzat adta eltérések miatt a hegyoldalak előbb melegednek fel, mint a völgyek, így napközben a völgyből áramlik a levegő a magasabb területek felé. Az esti és éjjeli órákban viszont megfordul a helyzet, és a magasabban lévő területek hűvös levegője zúdul a völgyi régiókra. 2013 karácsonyán is éjszaka tombolt a vihar, és a május közepi széllökések is éjjel voltak a legerősebbek.

A szerző Árvai Mátyás geográfus, az ELTE természetföldrajzi tanszék doktorandusz hallgatója.

Légi fotók a májusi vihar utáni Tátráról itt.

Forrás és fotók: http://www.origo.hu