2013. december 26., csütörtök

Dr. Vigyázó János – Téli túráim a Tátrában

Kilátás az Ottó-csúcsról a Nagyszalóki-csúcs gerincére
és a Lomnici-csúcsra. Dr. Hruby Ede felévtele.
Ha vén anyókát látunk redőkuszálta orcával, olyan hihetetlennek tetszik, hogy ezen a hervadt, fakó mezőn hajdan szép rózsák virultak, e beesett homályos szempár egykor sugaraktól ragyogott, ezek az össze­aszott ajkak nyájasan mosolyogtak.
Pedig úgy van; de az idő könyörtelen keze letörlé mind a bájt s ami megmaradt, csak puszta váz, merev és színtelen.
A természet törvénye kérlelhetetlen, - de következetes. Rombolnia kell, hogy alkothasson; ölnie, hogy új életet adhasson. S e törvény alól nincs kivétel. Minden, aminek a természet létet ad, az elmúlás hatalma alá van vetve.
Milyen bájavesztett, kopár arcot ölt télen a természet is! Ifjú tündér volt s ime vén anyóka lett.

A tavaszi virulást, őszi hervadást a tél dermesztő hidege váltotta fel nálunk. A főváros utcáiba bevette magát a lelket-testet átjáró zimankós, csipős hideg. A környékre pedig nyomasztóan fekszik rá a beteget őrlő, mindeneket gyötrő, fojtogató köd.
A buda-pilisi erdő is csendes. Csak a haraszt roppan meg a vándor lábnyoma alatt s legfölebb egy-egy gyászosmezű varjú károg a hallgatag magányosságban. Haldoklási pír ömlik szerte a tisztásokon. A barnult sudár mereven terjeszti ég felé lombvesztett ágait s a fakó mezőkön illatos fuvalmak helyett viharok sivítanak. A patak fodros habját hideg páncél födi, nem mormol, nem cseveg, hallgat mélyen.
Mi más itt a világ tavaszszal!... Mikor dús lombozat közt suttog a szellő, szerte hangzik a rigó vidám füttyje, a mátyás hencegő lármája, gerlebúgás, galambkacaj s a harkály ütemes kipp-koppja... Még az ingyenélő kakuknak, az erdő himpellérének bohókás nótája is mennyivel kedvesebb a halotti csöndnél. Valóban amilyen fönséges és megható a lomberdő magánya tavaszszal és nyáron; amikor csöndjét a rovarzsongás és madárdal még ünnepélyesebbé teszi, oly leverő télen, amikor csak a szél orgonál a zizegő, recsegő ág között...
Ilyenkor menekülök meghittjeimmel a páratelt vidékről minden igaz magyar turista búcsújáróhelyére, a Magas-Tátrába.
Mert a mi Tátránk télen is más, mint az Alföld. Mintha éppen a természet törvényein, a tél szigorán akarna kacagni ez az örökélet égisze alatt teremtett tündérvilág: örömei kifogyhatatlanok.
Ki gondol itt arra, hogy a dermesztő tél a nagy természet vénasszony­kora, haldoklása; ki gondol az elmúlásra?  Az életnedűtől duzzadó szálerdők és az a fehér csillogó hermelinpalást, melyről diadém gyanánt emelkednek a Tátracsúcsok legmagasabbjai, feledtet minden gyászt, új célokat mutat, munkára serkent, tetterőt kölcsönöz.
Vidám elevenség zajlik a zsúfolt téli sporttelepeken és élénk zsivajjal száguldanak a rodlik, bobok s százfajta egyéb sportszerszám az ősrenge­tegben, hol néhány esztendővel ezelőtt nagy rikán csikordult csak meg a fatolvajok szántalpú bricskája.
Az 1500 m.-es régión felül azonban még szűzérintetlenül terül el a végnélkülinek tetsző hótakaró. Büszkén, dacosan tartják fejüket a szikla­ormok jégpáncélos tornyai. Feketén rajzolódnak a csipkés silhouettek a ragyogó kristályszőnyegre.
A szanatóriumok, grandhotelek lakói a hatalmas gerincbástyát csak viharaiból ismerik, amelyek néhanapján alázúdulnak a völgylakók meg­félemlítésére.
Ha a mi vidékünkön a téli természet vén anyókához hasonlít, méltán hasonlíthatjuk a téli Tátrát őszbecsavarodott hajú, hatalmas, jellemszilárd férfiúhoz, akinek gyöngéd indulatoktól mosolygó atyai képe van, de aki tud kérlelhetetlen szigorúsággal dorgálni is.
S egy ilyen dorgáló téli vihar e vidéken ugyancsak megrázkódtat minden emberi építményt, megremegteti a kicsinyhitű, gyarló lelkeket. Nem csoda, hogy ha még nagy költőnk, Jókai is – kinek adatott más szemmel nézhetni a világot, mint a nagy emberi tömeg parányai – ridegnek, visszataszítónak, emberkitiltó halottországnak mutatja be a téli Tátrát a „Jövő század regényé"-ben.
Pedig, akinek régi ismerőse ez a sziklavilág, a szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerincek, merev obeliszk egyenességű sziklaoszlopok, szeplőtlen tisztaságú hómezők s jégpáncéllal takarózó titokzatos tengerszemek – az ugy tér vissza meg vissza ide, mint csoda­forráshoz a sínylődő, mint a szerelmes lovag szive választottjához.
Mikor azután a nap végigcsillogtatja sugárkévéit a megfagyott harmatcseppeken, a miriád apró hócsillagon, fékezhetetlen öröm, ellen­állhatatlan vágy űz, hajt, hogy meghódítsuk, magunkévá tegyük nemes küzdelem, férfias munka árán ezt a hermelinpalástba burkolt hatalmas, jellemszilárd ősz férfiút.
És belépünk a Télkirály tündéri birodalmába. Téli túrára indulunk.
Forrás: Turistaság és Alpinizmus I. évfolyam, 1910-1911.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...