Kilátás az Ottó-csúcsról a Nagyszalóki-csúcs gerincére és a Lomnici-csúcsra. Dr. Hruby Ede felévtele. |
Ha vén anyókát látunk
redőkuszálta orcával, olyan hihetetlennek tetszik, hogy ezen a hervadt, fakó
mezőn hajdan szép rózsák virultak, e beesett homályos szempár egykor sugaraktól
ragyogott, ezek az összeaszott ajkak nyájasan mosolyogtak.
Pedig úgy van; de az idő
könyörtelen keze letörlé mind a bájt s ami megmaradt, csak puszta váz, merev és
színtelen.
A természet törvénye
kérlelhetetlen, - de következetes. Rombolnia kell, hogy alkothasson; ölnie,
hogy új életet adhasson. S e törvény alól nincs kivétel. Minden, aminek a
természet létet ad, az elmúlás hatalma alá van vetve.
Milyen bájavesztett, kopár arcot
ölt télen a természet is! Ifjú tündér volt s ime vén anyóka lett.
A tavaszi virulást, őszi
hervadást a tél dermesztő hidege váltotta fel nálunk. A főváros utcáiba bevette
magát a lelket-testet átjáró zimankós, csipős hideg. A környékre pedig
nyomasztóan fekszik rá a beteget őrlő, mindeneket gyötrő, fojtogató köd.
A buda-pilisi erdő is csendes.
Csak a haraszt roppan meg a vándor lábnyoma alatt s legfölebb egy-egy
gyászosmezű varjú károg a hallgatag magányosságban. Haldoklási pír ömlik szerte
a tisztásokon. A barnult sudár mereven terjeszti ég felé lombvesztett ágait s a
fakó mezőkön illatos fuvalmak helyett viharok sivítanak. A patak fodros habját
hideg páncél födi, nem mormol, nem cseveg, hallgat mélyen.
Mi más itt a világ tavaszszal!... Mikor dús lombozat közt suttog a szellő, szerte hangzik a rigó vidám
füttyje, a mátyás hencegő lármája, gerlebúgás, galambkacaj s a harkály ütemes
kipp-koppja... Még az ingyenélő kakuknak, az erdő himpellérének bohókás
nótája is mennyivel kedvesebb a halotti csöndnél. Valóban amilyen fönséges és
megható a lomberdő magánya tavaszszal és nyáron; amikor csöndjét a rovarzsongás
és madárdal még ünnepélyesebbé teszi, oly leverő télen, amikor csak a szél
orgonál a zizegő, recsegő ág között...
Ilyenkor menekülök meghittjeimmel
a páratelt vidékről minden igaz magyar turista búcsújáróhelyére, a
Magas-Tátrába.
Mert a mi Tátránk télen is más,
mint az Alföld. Mintha éppen a természet törvényein, a tél szigorán akarna
kacagni ez az örökélet égisze alatt teremtett tündérvilág: örömei
kifogyhatatlanok.
Ki gondol itt arra, hogy a
dermesztő tél a nagy természet vénasszonykora, haldoklása; ki gondol az
elmúlásra? Az életnedűtől duzzadó szálerdők és az a fehér csillogó hermelinpalást,
melyről diadém gyanánt emelkednek a Tátracsúcsok legmagasabbjai, feledtet
minden gyászt, új célokat mutat, munkára serkent, tetterőt kölcsönöz.
Vidám elevenség zajlik a zsúfolt
téli sporttelepeken és élénk zsivajjal száguldanak a rodlik, bobok s százfajta
egyéb sportszerszám az ősrengetegben, hol néhány esztendővel ezelőtt nagy
rikán csikordult csak meg a fatolvajok szántalpú bricskája.
Az 1500 m.-es régión felül
azonban még szűzérintetlenül terül el a végnélkülinek tetsző hótakaró. Büszkén,
dacosan tartják fejüket a sziklaormok jégpáncélos tornyai. Feketén rajzolódnak
a csipkés silhouettek a ragyogó kristályszőnyegre.
A szanatóriumok, grandhotelek
lakói a hatalmas gerincbástyát csak viharaiból ismerik, amelyek néhanapján
alázúdulnak a völgylakók megfélemlítésére.
Ha a mi vidékünkön a téli
természet vén anyókához hasonlít, méltán hasonlíthatjuk a téli Tátrát
őszbecsavarodott hajú, hatalmas, jellemszilárd férfiúhoz, akinek gyöngéd
indulatoktól mosolygó atyai képe van, de aki tud kérlelhetetlen szigorúsággal
dorgálni is.
S egy ilyen dorgáló téli vihar e
vidéken ugyancsak megrázkódtat minden emberi építményt, megremegteti a
kicsinyhitű, gyarló lelkeket. Nem csoda, hogy ha még nagy költőnk, Jókai is –
kinek adatott más szemmel nézhetni a világot, mint a nagy emberi tömeg parányai
– ridegnek, visszataszítónak, emberkitiltó halottországnak mutatja be a téli
Tátrát a „Jövő század regényé"-ben.
Pedig, akinek régi ismerőse ez a
sziklavilág, a szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerincek,
merev obeliszk egyenességű sziklaoszlopok, szeplőtlen tisztaságú hómezők s
jégpáncéllal takarózó titokzatos tengerszemek – az ugy tér vissza meg vissza
ide, mint csodaforráshoz a sínylődő, mint a szerelmes lovag szive
választottjához.
Mikor azután a nap végigcsillogtatja
sugárkévéit a megfagyott harmatcseppeken, a miriád apró hócsillagon,
fékezhetetlen öröm, ellenállhatatlan vágy űz, hajt, hogy meghódítsuk,
magunkévá tegyük nemes küzdelem, férfias munka árán ezt a hermelinpalástba
burkolt hatalmas, jellemszilárd ősz férfiút.
És belépünk a Télkirály tündéri
birodalmába. Téli túrára indulunk.
Forrás: Turistaság és Alpinizmus I. évfolyam,
1910-1911.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése