2013. május 19., vasárnap

Aranyásók, kincskeresők a Tátrában

Az emberek még néhány száz évvel ezelőtt is különös, titokzatos világot kép­zeltek a magas hegyekbe, s nem is igen merészkedtek fel ebbe a számukra sejtel­mes, babonákkal teli világba. Hitük szerint sárkányok, óriások, törpék őriztek ott hatalmas kincseket, kő- és hólavinákat zúdítva a kincskeresőkre. Mások az Istenek lakóhelyének tartották a hegyeket, ahol szent cselekmények történnek. De a vador­zók és a csempészek feljebb merészkedtek a hegyek közé, s a legendák megkop­tak, később már csak az aranyérc-hegyekről szóltak. A pásztorok és a zergevadá­szok voltak az elsők, akik feljártak a hegyek közé, és a környékbeli falvak tanítóival együtt a későbbiek során is nagy szerepet játszottak a tátrai csúcsok megmászá­sában, feltárásában. Az ő elbeszéléseik után egyre többen kaptak kedvet a hegyek világának megismeréséhez.
A XVI. század második felétől kezdődően megjelentek a Tátra látogatói között a kincskeresők, az aranyásók. Ezek a hiszékeny emberek hitelt adtak a Tátráról szóló mondáknak, és hónapokat töltve a hegyek között összegyűjtötték a színes és csil­logó köveket. A hegység gazdagságáról szóló különböző szóbeszédek mellett állí­tólag közkézen forgott egy könyvecske is, amely a Tátra kincseit ismertette meg az olvasóval. A megtalálni vélt hatalmas kincsek keresése sok kalandort hozott a hegységbe.

Grósz Alfréd, minden idők egyik legjobb szepesi hegymászója, a tátrai hegymászás ás turizmus történetének egyik legjelentősebb kutatója, ahogy nekrológjában nevezték, „Az utolsó Zipser” élete során megszámlálhatatlan előadást tartott a Tátráról. Egyik előadásában hangzottak el az alábbi, a tátrai mondák, néphitek eredetével kapcsolatos mondatok:
„Egykoron, mikor a legrégibb Tátra-mondák keletkeztek, akkor a hegyeink világa még valóságos mesebirodalom volt: még igen sok titkot, rejtélyt őrzött, amelyek ma már régen meg vannak fejtve és föltárva. A misztikusnak az ingere foglalkoztatta a fölajzott fantáziát, ez meg tarka poézist teremtett, amely mon­dákban és legendákban nyilvánult meg. Minden körül, ami felfoghatatlannak tűnt, amit logikusan nem tudtak az emberek maguknak magyarázni, lendületes képzelőtehetségükkel mondák csillogó fonalát szőtték. Ezek létrejöttéhez az a körülmény is hozzájárult, hogy akkor a romantika is még eredetibb volt mint most, az ősvadonban való vándorlások úttalan terepen összehasonlíthatatlanul bajosabbak és némely tekintetben kalandosabbak. Azon kívül az emberek lelké­ben még mélyen gyökerezett a babona, ami termékeny táptalaj volt mondák keletkezéséhez.
Abban a régmúlt korban, mikor a nép még hitt naiv mesék megvalósulhatásában, a Tátra rengetegében még roppant különös történetek játszódtak le. Éjfél tájban magas sziklacsücskék emberi alakot öltöttek, és mint szerzetes ruhá­iba öltözött hallgatag barátok a hegyi béke és a földalatti kincseskamrák fölött őrködve, járkáltak rögös útjaikon. Földalatti kristály palotákban gyönyörű nimfák laktak, melyek csak nagyritkán mutatkoztak. Csodabarlangok kincskamráiban (Kastenburg) tüzes fényt sziporkázó drágakövek, mint alvilági napok ragyogtak. Végtelen barlangjáratokban aranyhidakon át juthatott az ember a messze külföldre. Szent János éjjelén június 23-án éjfélkor kitárult az egyik bar­lang portája és aranymadarak, aranykacsák repültek ki belőle. Ugyanazon éjjel egyes forrásokból aranyhomok buggyant elő, amely csodák természetesen sohasem léteztek.
Ősrégi csodamondák fűződnek, a Sárkány-tóhoz (Sárkány-barlangok), a Ka­csa-völgyhöz, a Sátán-csúcshoz, a Szekrényes-gerinchez, a Barát nevű cukorsüveg alakú tornyokhoz, a Keleti-Tátrában (Bélai-Tátra) a Boszorkány-völ­gyhöz (Babia dolina) és más helyekhez.
Egyes kincskeresők – amint azt ránk maradt ősrégi kéziratok bizonyítják – a mészbarlangok kénsárga cseppköveit tiszta aranynak vélték (amiről Forr Jakab 1692-ben és a lengyel Hrosiemki az 1700-as évekből hagyott ránk pontos följegy­zéseket).
Mulattatóan érdekes azokat a ceremóniákat megfigyelni, amelyekkel egyes ka­landorok ilyen megóhajtott kincseknek igyekeztek a birtokába jutni. Ezeknek a formaságoknak a leírásai ősrégi levéltöredékekben maradtak meg az utókorra.
A cseppkőbarlangokba való behatoláshoz és átfürkészéshez nem a mai hegy­mászó fölszerelést, mint iránytűket, útjelző stráfokat, mászóköteleket, karabinere­ket, kötélhágcsókat, jégcsákányt, kalapácsot, lámpást, karbid lámpát, mászócipőket használtak, hanem nagy szentelt viasz gyertyákat, szentelt fűzfaágacs­kákat, amelyeken rajta kellett lenniük a bársonyos rügyeknek, a barkáknak. Azután lorettoi függőcsengetyűket (amilyenekkel a római katolikus templomok­ban misék alkalmával csöngetnek), tömjén füstölőt, továbbá kígyózsírral be­kent zsineget, mert az ily módon preparált spárga elől elmenekülnek a gonosz szellemek. Csodatevő növényeknek sem volt szabad hiányozniuk az ilyen vál­lalkozásoknál (Alraune, Florencyma, Dyptan). Folyt pedig a barlangok átkuta­tása a szentháromság segítségül hívása, a barlangi szellemekhez intézett beszédek, egyházi énekek éneklése, nagyobb sztalagmitoknak szentelt vízzel való befrecskendezése és tömjénnel való körülfüstölése mellett, mert a nagyobb cseppkő­képződményeket elvarázsolt élőlényeknek hitték. Hogy a cseppkövek viselked­jenek tisztességesen, aranyvesszőt alkalmaztak. Aranyvessző (Solidago ariga aurea), Alraune (Mandragóra officinarium), Dyptan (Ddiptamnus albus = kőrislevelű ezerjófű), Mondraute (Botrychium lunaria = holdlevelű fű). Ezeket az emberek amulettként viselték a boszorkányok elleni védelemül, va­lamint mágikus erejük miatt amelyekkel a kincsekhez vezettek. A német mito­lógiában a jó szellemek az embert gyakran megsegítették.”
Forrás: Tátrai túrák; Neidenbach Ákos: Tátránk tudós polihisztora, Grósz Alfréd
Képeslap: Walery Eljasz Radzikowski: Tátrai sárkány

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...