2013. március 30., szombat

Téli túrák a Magas-Tátrában – II.

A Sziléziai-ház a XX. század elején
Horn K. Lajos és Serényi Jenő, a XX. század elejének kiváló hazai hegymászói 1907-ben, a húsvéti ünnepek napjaiban téli túrát tettek a Magas-Tátrában, a Felkai-völgyben. Valamiféle különös véletlen folytán abban az évben Húsvét vasárnapja ugyanúgy március 31-re esett, mint 2013-ban, így a www.magas-tatra.info oldalon napra pontosan 106 évvel a túra után olvasható a két hegymászó élményekkel teli túrájának leírása. Túrájukról még abban az évben a „Turisták Lapja” XIX. évfolyamának 5-7. számában számoltak be. A kirándulás első két napjának eseményeit Horn K. Lajos, a harmadik-negyedik nap eseményeit pedig Serényi Jenő vetette papírra. Az alábbiakban következzék a második nap leírása, amikor is reggel a Gránát-fal gerincére indultak, de mivel a kedvezőtlen körülmények miatt azt nem sikerült megmászniuk, ezért mintegy kárpótlásként a Lengyel-nyereg fel vették az irányt, ahová aztán sikeresen fel is jutottak. E rövid cikksorozatot holnap a Bibircs megmászásáról szóló résszel zárom (az írást az eredeti helyesírással adom közre).

II. A Gránátfal és Lengyelnyereg télen

Gyönyörű tiszta reggellel köszöntött be husvét nagyszombatja. Mai napra rekognoszkálás volt főprogrammunk a Bibircs körül és esetleg más csúcs, vagy gerincz megmászása. Az előkészületek az induláshoz nagyon lassan haladtak előre, nehezen olvadt a menedékház oldalából vágott jeges hó, mely a teavizet volt hivatva pótolni, a csontkeményre fagyott szeges czipők felhúzása pedig épen nem akart sikerülni. Tagjaink dermedtsége is csak a forró tea szürcsölése közben kezdett elenyészni. Egy darab szalonnát és pár szelet csokoládét hátizsákjainkba dugva, kötelet, mászóvasakat és hótalpakat magunkhoz véve ½ 7 órakor nekivágtunk a Felkai völgy északi részének.
Felmenet ködben
Utunk a befagyott Felkai tavon vezetett keresztül. A tó jegét hóréteg borította, melynek vastagságát fejéig behatolt jégcsákányainkkal megállapítani nem voltunk képesek. Az Örök-eső szikláinak csak felső pereme látszott ki, melynek egyenesen nekitartottunk. Felérve a sziklaperemhez, azt baloldalán igyekeztünk megkerülni, a mi a most már keményre fagyott kb. 50-55°-os hólejtőn némi óvatosságot is igényelt. Ott, hol az alsó Virágoskert színe a sziklával találkozik, mély hóhasadék húzódott a völgy egész szélességén keresztül, mely alá is lévén aknázva, szélén lépteinkre be-betöredezett, míg túlsó oldalán fala 1-2 méterrel függőlegesen magasabbra emelkedve, a rajta való áthatolás már csákánymunkát igényelt.
A Virágoskerten keresztül a Gránátfal északi részének tartottunk, érdeklődéssel szemlélve a megfagyott vízesésekhez hasonló jégtömegeket, melyek a völgybe torkoló összes kuloárok alsó részét elzárni igyekeztek. Különösen impozáns volt egy, a Magas Margit-csúcs és az Izabella főherczegnő tornya közt levezető szűk hasadékból kifüggő zöldes-kékes színekben pompázó jégtömeg. Figyelmesen megszemlélve a hasadékot, elhatároztuk, hogy benne, ha lehetséges lesz, a Gránátfal szaggatott gerinczéig felhatolunk. Ezen nagyobb hasadék mellett párhuzamosan egy kisebb, de meredekebb is húzódott, melyből (alulról tekintve) feljebb valószínűnek tetszett az átmenetel a főkuloárba, annál is inkább, mert fejünk felett lelógó jégtömegekkel megbirkózni nagyon fáradságos és nehéz lett volna.
Mászóvasainkat felcsatolva, fagyott fűvel borított párkányokon másztunk felfelé, míg a kisebb szakadékban hóra való átmenetelre alkalmas helyet találtunk. A hó eleinte szegeseink alatt kissé besüppedve is biztosított a kicsuszás ellen, de a beszállástól számított félórai gyors emelkedés után az eleinte 45-50°-os hólejtő egyre növekvő meredekségével porosabb állapotba ment át, mely daczára mászóvasakkal felszerelt lábainknak, a biztos támasztékot bizonytalanabbra változtatta. A sima, ferdén leeső sziklákat már csak vékony rétegben borította, sok helyen pedig alul jégréteget rejtve, fokozott óvatosságra intett. 45 percznyi felfelé hatolás után még mindig nem tudtunk a főkuloárba átkerülni, a napsütötte hómentes gerinczcsorba pedig már csak egy jó kődobásnyira lehetett fölöttünk. A hasadék felső meredek része már teljesen hómentes volt, a sima sziklalapokat pedig jégzománczzal bevonva találtuk, a mi az amúgy is most már exponált helyen való továbbhatolást ránk nézve lehetetlenné tette. Nem volt sehol biztosítékot nyujtó sziklacsücske, melyre kötelünket erősíthettük volna, a jég vastagsága is oly csekély volt, hogy semmiféle lépcsőt belevágni nem lehetett. Ilyen körülmények közt s miután még a dél felől a völgybe özönlő, egyre sűrűsödő ködfoszlányok is elhatározásra intettek, a visszafordulásnál okosabb dolgot nem tehettünk.
Nem a legkellemesebb érzés az, midőn oly sok önérzettel, akadályokat, nehézséget, veszélyt leküzdeni nekiindulunk, czélunkhoz oly közel, azt elérnünk még sem sikerül és valami nálunknál erősebb, hatalmasabb visszafordulásra kényszerít, eszünkbe juttatva tehetetlen földi voltunkat. Röghöz ragadt parányok vissza-vissza, miért nincs szárnyotok?
A leereszkedésnél összekötöttük egymást, bár ez eleinte inkább csak erkölcsi biztosíték volt, egyikünk kicsúszása a másikat is a Virágoskertbe szállította volna le. Lejjebb már mélyebb és összetartóbb hóban gyorsabban ereszkedve 10 órakor szakadékunk alsó végét elértük. A mászóvasakat hótalpainkkal felcserélve az ú. n. Kaulige Hübelt jobbkézt hagyva, a Hosszú tó felé tartottunk, melynek létezése az itt mindent borító hótenger miatt csak sejthető volt. A mind magasabbra emelkedő nap sugarai a havat is annyira megpuhították, hogy hótalpaink minden lépésnél deciméternyire süppedtek. A Bibircsre vezető nagy kuloár oldalában két ugrándozó zergére tett figyelmessé társam, de nem sokáig szemlélhettük hanczurozásukat, mert alkalmasint megneszelve ittlétünket, a Müller-torony sziklái közt eltűntek.
Sed ego etiam homo sum, humani nil a me alienum puto – és Jenő barátom is hasonlókép gondolkodik. Egy kissé magasabban fekvő, a hóból kikandikáló moréna-blokkra telepszünk pihenni és keveset falatozni, miközben fekete gleccserüveggel védett szemünket élvezettel legeltetjük a Felkai katlan ragyogó téli mezén. Meredeken emelkedik a Gerlachfalvi oldalában Karcsmar szakadéka, melyen 1905 január 15-én dr. Jordán Károly és Chmielovszki J., id. Franz János, Spitzkopf Pál és Klimek Bachleda vezetőkkel a Ferencz József-csúcsra elsőknek erőszakolták ki a felhatolást télvíz idején. Ezen szakadékból zuhant le, hulló kövektől halálra sujtva Brandysnak Mahler nevű vakmerő vezetője is. A háttérben a Felkai csúcs nemes körvonalaival ragadja meg figyelmünket, míg a többi egymás mellé sorakozó csúcs és torony csak a téli kép kiegészítéseképen vad sziklarészleteket tár elénk. A völgyet északról elzáró Lengyel-nyeregre meredek hólejtő húzódik, rajta kapaszkodunk mi is tovább. Miután hótalpainkkal gyakran visszacsúszunk, azokat leszedve, az oldalt szabad szikláknak tartottunk, melyeken felmászva a Hosszú-tó fölötti pihenőtől számított 45 percz alatt a hómentes nyeregre léptünk.
Lemenet a Lengyel-nyeregből
Szép látvány alúlról is a völgykatlan, de mennyivel szebb minden innen felülről. Leheveredünk, úgyszólván kéjelgünk a nagy fényözönben, mely a magányos halandót itt környékezi. Oly melegen tűz le ránk a nap, hogy kabátjainkat ledobva, egy szál ingben sütkérezve szívjuk teli tüdővel a tiszta, erős hegyi levegőt, melyből mi rajongók még talán illatot is hámozunk ki. Igen, mert a hótömegeknek is van illatuk, de azt talán csak az ihlettek érzik.
Miközben utolsó narancsunkon osztozkodunk, emelkedik a Fagyott-tó katlanát borító köd és alulról is feltör a visszavert sugarak tüze. Egyenkint bontakoznak a Poduplaszki völgyet környező lengyel nevű csúcsok; szép a betekintés északi irányban nyáron, de a téli képhez azt még hasonlítani sem lehet. De a milyen arányban emelkedik a köd a lengyel, ép oly arányban terjeszkedik most a magyar oldalon. Az óramutató is áthaladt már III-on, a menedékházba való visszatérésre is kell gondolnunk. A meredek hólejtőn nyílsebesen leszánkázva pár percz mulva a Hosszú-tónál kötjük fel újra a hótalpakat. Az Örök-esőnél már sűrű ködben csúszunk le tovább reggeli nyomainkon a Felkai-tóig, óvatosságot csak a hosszú repedés a hóban igényelt, melyen azonban most lefelé sokkal könnyebben jutunk által, mint reggel felfelé. Kurjantásainkra az elhagyott házból feleletet hiába vártunk, legnagyobb örömünkre oda fel senki sem érkezett. Könnyű szívvel és még könnyebb gyomorral léptünk át pontban hat órakor a küszöböt, nem kell félnünk, hogy azon német társasággal, mely, mint még Szalókon hallottuk, szintén ide igyekezett, takaróinkat meg kell osztanunk.
Horn K. Lajos.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...