![]() |
A Sziléziai-ház a XX. század elején |
Horn K. Lajos és Serényi Jenő, a XX.
század elejének kiváló hazai hegymászói 1907-ben, a húsvéti ünnepek napjaiban
téli túrát tettek a Magas-Tátrában, a Felkai-völgyben. Valamiféle különös
véletlen folytán abban az évben Húsvét vasárnapja ugyanúgy március 31-re esett,
mint 2013-ban, így a www.magas-tatra.info
oldalon napra pontosan 106 évvel a túra után olvasható a két hegymászó
élményekkel teli túrájának leírása. Túrájukról még abban az évben a „Turisták
Lapja” XIX. évfolyamának 5-7. számában számoltak be. A kirándulás első két
napjának eseményeit Horn K. Lajos, a harmadik-negyedik nap eseményeit pedig
Serényi Jenő vetette papírra. Az alábbiakban következzék a második nap leírása,
amikor is reggel a Gránát-fal gerincére indultak, de mivel a kedvezőtlen körülmények
miatt azt nem sikerült megmászniuk, ezért mintegy kárpótlásként a
Lengyel-nyereg fel vették az irányt, ahová aztán sikeresen fel is jutottak. E
rövid cikksorozatot holnap a Bibircs megmászásáról szóló résszel zárom (az
írást az eredeti helyesírással adom közre).
„II. A Gránátfal és Lengyelnyereg
télen
Gyönyörű tiszta reggellel köszöntött
be husvét nagyszombatja. Mai napra rekognoszkálás volt főprogrammunk a Bibircs
körül és esetleg más csúcs, vagy gerincz megmászása. Az előkészületek az
induláshoz nagyon lassan haladtak előre, nehezen olvadt a menedékház oldalából
vágott jeges hó, mely a teavizet volt hivatva pótolni, a csontkeményre fagyott
szeges czipők felhúzása pedig épen nem akart sikerülni. Tagjaink dermedtsége is
csak a forró tea szürcsölése közben kezdett elenyészni. Egy darab szalonnát és
pár szelet csokoládét hátizsákjainkba dugva, kötelet, mászóvasakat és
hótalpakat magunkhoz véve ½ 7 órakor nekivágtunk a Felkai völgy északi
részének.
![]() |
Felmenet ködben |
A Virágoskerten keresztül a
Gránátfal északi részének tartottunk, érdeklődéssel szemlélve a megfagyott
vízesésekhez hasonló jégtömegeket, melyek a völgybe torkoló összes kuloárok
alsó részét elzárni igyekeztek. Különösen impozáns volt egy, a Magas
Margit-csúcs és az Izabella főherczegnő tornya közt levezető szűk hasadékból
kifüggő zöldes-kékes színekben pompázó jégtömeg. Figyelmesen megszemlélve a
hasadékot, elhatároztuk, hogy benne, ha lehetséges lesz, a Gránátfal szaggatott
gerinczéig felhatolunk. Ezen nagyobb hasadék mellett párhuzamosan egy kisebb,
de meredekebb is húzódott, melyből (alulról tekintve) feljebb valószínűnek
tetszett az átmenetel a főkuloárba, annál is inkább, mert fejünk felett lelógó
jégtömegekkel megbirkózni nagyon fáradságos és nehéz lett volna.
Mászóvasainkat felcsatolva, fagyott
fűvel borított párkányokon másztunk felfelé, míg a kisebb szakadékban hóra való
átmenetelre alkalmas helyet találtunk. A hó eleinte szegeseink alatt kissé
besüppedve is biztosított a kicsuszás ellen, de a beszállástól számított
félórai gyors emelkedés után az eleinte 45-50°-os hólejtő egyre növekvő
meredekségével porosabb állapotba ment át, mely daczára mászóvasakkal
felszerelt lábainknak, a biztos támasztékot bizonytalanabbra változtatta. A
sima, ferdén leeső sziklákat már csak vékony rétegben borította, sok helyen
pedig alul jégréteget rejtve, fokozott óvatosságra intett. 45 percznyi felfelé
hatolás után még mindig nem tudtunk a főkuloárba átkerülni, a napsütötte
hómentes gerinczcsorba pedig már csak egy jó kődobásnyira lehetett fölöttünk. A
hasadék felső meredek része már teljesen hómentes volt, a sima sziklalapokat
pedig jégzománczzal bevonva találtuk, a mi az amúgy is most már exponált helyen
való továbbhatolást ránk nézve lehetetlenné tette. Nem volt sehol biztosítékot
nyujtó sziklacsücske, melyre kötelünket erősíthettük volna, a jég vastagsága is
oly csekély volt, hogy semmiféle lépcsőt belevágni nem lehetett. Ilyen
körülmények közt s miután még a dél felől a völgybe özönlő, egyre sűrűsödő
ködfoszlányok is elhatározásra intettek, a visszafordulásnál okosabb dolgot nem
tehettünk.
Nem a legkellemesebb érzés az, midőn
oly sok önérzettel, akadályokat, nehézséget, veszélyt leküzdeni nekiindulunk,
czélunkhoz oly közel, azt elérnünk még sem sikerül és valami nálunknál erősebb,
hatalmasabb visszafordulásra kényszerít, eszünkbe juttatva tehetetlen földi
voltunkat. Röghöz ragadt parányok vissza-vissza, miért nincs szárnyotok?
A leereszkedésnél összekötöttük
egymást, bár ez eleinte inkább csak erkölcsi biztosíték volt, egyikünk
kicsúszása a másikat is a Virágoskertbe szállította volna le. Lejjebb már
mélyebb és összetartóbb hóban gyorsabban ereszkedve 10 órakor szakadékunk alsó
végét elértük. A mászóvasakat hótalpainkkal felcserélve az ú. n. Kaulige Hübelt
jobbkézt hagyva, a Hosszú tó felé tartottunk, melynek létezése az itt mindent
borító hótenger miatt csak sejthető volt. A mind magasabbra emelkedő nap
sugarai a havat is annyira megpuhították, hogy hótalpaink minden lépésnél
deciméternyire süppedtek. A Bibircsre vezető nagy kuloár oldalában két
ugrándozó zergére tett figyelmessé társam, de nem sokáig szemlélhettük hanczurozásukat,
mert alkalmasint megneszelve ittlétünket, a Müller-torony sziklái közt
eltűntek.
Sed ego etiam homo sum, humani nil a
me alienum puto – és Jenő barátom is hasonlókép gondolkodik. Egy kissé
magasabban fekvő, a hóból kikandikáló moréna-blokkra telepszünk pihenni és
keveset falatozni, miközben fekete gleccserüveggel védett szemünket élvezettel
legeltetjük a Felkai katlan ragyogó téli mezén. Meredeken emelkedik a
Gerlachfalvi oldalában Karcsmar szakadéka, melyen 1905 január 15-én dr. Jordán
Károly és Chmielovszki J., id. Franz János, Spitzkopf Pál és Klimek Bachleda
vezetőkkel a Ferencz József-csúcsra elsőknek erőszakolták ki a felhatolást
télvíz idején. Ezen szakadékból zuhant le, hulló kövektől halálra sujtva
Brandysnak Mahler nevű vakmerő vezetője is. A háttérben a Felkai csúcs nemes
körvonalaival ragadja meg figyelmünket, míg a többi egymás mellé sorakozó csúcs
és torony csak a téli kép kiegészítéseképen vad sziklarészleteket tár elénk. A
völgyet északról elzáró Lengyel-nyeregre meredek hólejtő húzódik, rajta
kapaszkodunk mi is tovább. Miután hótalpainkkal gyakran visszacsúszunk, azokat
leszedve, az oldalt szabad szikláknak tartottunk, melyeken felmászva a
Hosszú-tó fölötti pihenőtől számított 45 percz alatt a hómentes nyeregre
léptünk.
![]() |
Lemenet a Lengyel-nyeregből |
Szép látvány alúlról is a
völgykatlan, de mennyivel szebb minden innen felülről. Leheveredünk, úgyszólván
kéjelgünk a nagy fényözönben, mely a magányos halandót itt környékezi. Oly
melegen tűz le ránk a nap, hogy kabátjainkat ledobva, egy szál ingben
sütkérezve szívjuk teli tüdővel a tiszta, erős hegyi levegőt, melyből mi
rajongók még talán illatot is hámozunk ki. Igen, mert a hótömegeknek is van
illatuk, de azt talán csak az ihlettek érzik.
Miközben utolsó narancsunkon
osztozkodunk, emelkedik a Fagyott-tó katlanát borító köd és alulról is feltör a
visszavert sugarak tüze. Egyenkint bontakoznak a Poduplaszki völgyet környező
lengyel nevű csúcsok; szép a betekintés északi irányban nyáron, de a téli
képhez azt még hasonlítani sem lehet. De a milyen arányban emelkedik a köd a
lengyel, ép oly arányban terjeszkedik most a magyar oldalon. Az óramutató is
áthaladt már III-on, a menedékházba való visszatérésre is kell gondolnunk. A
meredek hólejtőn nyílsebesen leszánkázva pár percz mulva a Hosszú-tónál kötjük
fel újra a hótalpakat. Az Örök-esőnél már sűrű ködben csúszunk le tovább
reggeli nyomainkon a Felkai-tóig, óvatosságot csak a hosszú repedés a hóban
igényelt, melyen azonban most lefelé sokkal könnyebben jutunk által, mint
reggel felfelé. Kurjantásainkra az elhagyott házból feleletet hiába vártunk,
legnagyobb örömünkre oda fel senki sem érkezett. Könnyű szívvel és még könnyebb
gyomorral léptünk át pontban hat órakor a küszöböt, nem kell félnünk, hogy azon
német társasággal, mely, mint még Szalókon hallottuk, szintén ide igyekezett,
takaróinkat meg kell osztanunk.
Horn K.
Lajos.
Forrás: http://www.karpategyesulet.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése