 |
| A Gerlachfalvi-csúcs |
Izgága fontoskodóknak szánt rosszalló tekintetre
számíthatunk, ha turista vagy hegymászó körökben feszegetni kezdjük a
gittegyletet paródizáló kérdést: vajon melyik hegységünkben tisztelhetjük Magyarország
legtekintélyesebbikét. Aki az elfojtott mosoly mögül ad is valami udvarias
választ, az feltehetően a Mátra és a Bükk szelíd magaslatait kezdi emlegetni.
Nem így volt ez egy évszázaddal ezelőtt. Amikor a
fenti címmel jelent meg egy 27 oldalas tanulmány a Turisták Lapja 1908-as
évfolyamában, valóságos számháború tört ki a kérdés felett. Az írás szerzője, a
nagyszebeni dr. Szalay Béla ugyanis nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az
akkor még a Kárpát-medencét kitöltő Magyarország legjelentősebb hegysége a
Fogarasi-havasok (lásd: Hazánk
főhegysége; Szalay Béla
életrajza).
A szerző páratlan fogarasi helyismeretről tesz
tanúbizonyságot, amikor a kizárólagos vetélytársként kezelt Tátrával
összehasonlítja a Déli-Kárpátoknak ezt a gyönyörű hegyláncát. Állításának
igazolására felhozza, hogy bár az ország legmagasabb pontja valóban a Tátrában
van, ámde a „főcsúcs” nem tévesztendő
össze a „fő-hegységgel”. Helyesen
veszi észre, hogy a már akkor is jelentős irodalommal rendelkező Magas-Tátra
sokkal ismertebb az országban, mint a mostohagyerekként kezelt Fogaras, és
emiatt legtöbbekben fel sem merül a rangsor kérdése. Szalay számára az elsőség
ismérvei: a hegység vízszintes kiterjedése, a magas csúcsok száma, továbbá „ha gerincze a legemelkedettebb” és a
jellege kellőképpen zord. Rögtön az ismérvek felsorolása után megerősíti
állítását: „Mindezen kellékeket csakis az
Erdélyi Déli-havasok sora egyesíti.”
Ezután következik a számszerű összehasonlítás.
Megtudjuk, hogy a Déli-Kárpátoknak a fenti feltételeket teljesítő hegylánca 294
km hosszú, szemben a Magas-Tátra 45 km-ével. (Valójában a Magas-Tátra főgerinchossza
kb. csak 26 km, de Szalay hozzávette még a Nyugati-Tátrát is a 2248 m magas
Sebesig [Bystrá].) A szélességben szintén a Déli-Kárpátoké az elsőség: a „Szeben-hegység” 70 km, a Magas-Tátra 20.
A beszédes számadatokon túl ugyanilyen következetességgel marasztalja el a
Tátrát a nehezen mérhető zordonságban is a Paring, a „Laita »Rongyos gerincze«”, a Királykő és a „Gărdoman” mögött.
A Déli-Kárpátok után magára a Fogarasra összpontosítva
a patrióta lelkesedésével hasonlítja a Matterhornhoz a Bilea-tó
túrakörnyezetében lévő Vadász-csúcsot (Vârful Vânătoarea), ami a Sima-csúcs
felől nézve valóban lenyűgöző látványt nyújt. Szerinte a budapesti turisták – a
Fogarast félreismerve – elsősorban a főgerincvándorlás alapján ítélik meg a
hegységet. A főgerinc útvonala azonban nem a magyar oldalon, hanem nagyrészt a
romániai oldal lankás juhösvényein vezet, keveset mutatva az északi gerincek
nagyszerűségéből. Mindjárt javasol is egy északi gerincet: „Próbálja meg a gyakorlottabb tátra-turista a
Butean élen fáradsággal felkúszni a Venatorea-csúcsig (2508) és egészen más
fogalma lesz a Fogarasi-havasokról, semmint volt az élvándorlás után.”
 |
| A Negoj keletről |
Majd rátér a legmagasabb csúcsok, a Negoj és a
Gerlachfalvi-csúcs összevetésére. Ez utóbbinak a tengerszinttől akkoriban mért
2663 m-es abszolút magassága kétségtelenül meghaladja a Negoj 2544 méterét.
Csakhogy a hegy ténylegesen megmászandó magasságát, a relatív magasságot ő
annak talpától a csúcsáig számítja. Ezzel a módszerrel a Negoj 2144 méterrel
emelkedik az Olt vize (400 m) fölé, míg a Gerlachfalvi csupán 1963-mal a –
talán tátrai helyismeretének hézagos volta miatt – közelebbről meg nem jelölt
viszonyítási pont fölé (kézenfekvő lett volna a Poprád folyó).
Téli viharokban edződött tátrajárók itt már fenik a jégcsákányt,
és fogalmazzák az ellenérveket kedvenc csúcsuk becsületének helyreállítására.
Azonban a kérlelhetetlenül következetes Szalay nem áll meg a Kárpátok
legmagasabb csúcsának második helyre való sorolásánál, hanem könnyedén
letaszítja azt a dobogóról is: mivel a Fogarasban legalább 45 olyan csúcs van,
ami 2363 méternél magasabb, és ezzel relatív magasságuk meghaladja az 1963
métert, így nála a Gerlachfalvi az országos sorrendben csupán a jelentéktelen
50. helyen szerénykedik.
A számszerű adatok felsorolása egy idő után a
sporttudósító hangvételére emlékeztet: kedves hallgatóink, a Fogaras –
Magas-Tátra mérkőzés pillanatnyi állása ennyi meg ennyi a Fogaras javára.
Az írás végén a Déli-Kárpátok csúcsainak statisztikai
felsorolása található, ami már csak a földrajzi nevek miatt is pótolhatatlan
forrása a Kárpátok etimológiai kutatóinak.
„Viszontlátásra
Nagyszebenben” – ezzel zárja tanulmányát a szerző.
Nem feladatunk kitérni arra, hogy Szalay milyen
mértékben ismerhette a Magas-Tátrát, vagy az erre vonatkozó forrásai mennyire
voltak hiányosak. Elsődleges célja nyilvánvalóan a magyar turizmus figyelmének
a méltatlanul mellőzött Fogarasra való ráirányítása volt. Az biztosra vehető,
hogy ha történetesen nem a nagyszebeni, hanem a késmárki líceumban tanít,
ugyanilyen alapossággal mutatta volna ki a Magas-Tátra elsőségét a Fogaras
felett. Talán a relatív magasság trónszéke is kevesebbet nyomott volna a latban
azon tapasztalat ismeretében, hogy ugyan mind a Negoj, mind a
Gerlachfalvi-csúcs igényes túracél, de ez utóbbira mégsem lehet birkanyájat
felhajtani. Ha pedig megkísérelte volna bejárni a Fogaras után a Magas-Tátra
főgerincét is, vagy akár csak egyet a könnyebb tátrai mellékgerincek közül,
bölcs mosollyal hárított volna el bármiféle összehasonlítást a két hegység
között.
Azonban fontos észrevenni, hogy a látszat ellenére
Szalaynak nem a kicsinyes kakaskodás volt az indítéka a vita gerjesztésére. A
távolság miatt a Déli-Kárpátok megközelíthetősége, kiépítettsége és ismertsége
rosszabb volt a Magas-Tátráénál. Ezzel szemben a természeti adottságai
ugyanolyan jók voltak mind turisztikai, mind gyógyászati szempontból. A
látszólag az elsőségről indított vita valójában a természetszerető közönség
tudatába akarta csempészni a sokkal több figyelmet érdemlő Fogarasi-havasokat.
Tulajdonképpen hatalmas szerencse, hogy a lelkes szerző mégsem Késmárkon
lakott, mert így alkalma volt az országosan elhanyagolt hegység feltárójának
szerepét betölteni.
És itt kell leszögezni: Szalay észrevette ezt a
kihívást, és tökéletesen megfelelt annak. Ő végezte el a Fogaras első
tudományos igényű leírását, 500-nál több feltáró utat megtéve a hegységben. Ő
végzett megbízható és rendszeres magasságméréseket, ő állapított meg olyan
felfedezés értékű tényeket, amelyekre az utólag birtokba kerülő Románia fél
évszázad késéssel csodálkozott rá (pl. a legmagasabb csúcs meghatározása).
Nem lehet eléggé hangsúlyozni: mind a mai napig dr.
Szalay Béla életműve jelenti az alapot a Fogaras irodalmában.
A vitaindító írás Szalay szándékának megfelelően nem
maradt visszhang nélkül. Az országban ekkor már széles törzsközönsége volt a
Magas-Tátrának, úgy turisták és hegymászók, mint üdülővendégek. Ők
természetesen nem hagyták szó nélkül kedvenc hegységük nyilvános lefokozását. A
Turisták lapja 1909-es évfolyamában Legányi Dezső és Hoffmann Ottó tette közzé
válaszát. Legányi elismerő hangvétellel méltatja Szalay egyedülálló fogarasi
munkásságát, de a felvetett tárgyban, a főhegység kérdésében belemegy a
számháborúba. Eleinte csak pontosítással szépíti a Magas-Tátra hátrányára
feltüntetett számadatokat, pl. 181-ről 127 méterre csökkentve a Negoj és a
Gerlachfalvi-csúcs relatív magasságából eredő különbséget. A Tátra alapos
ismerőjeként Szalayhoz képest részletesebb adatokkal, illetve az önkényesen
kiválasztott statisztikák megbízhatatlanságának kimutatásával igyekszik sorra
megcáfolni az elsőségre vonatkozó állításokat. Majd egy másfajta
csoportosítással a Tátra előnyére fordítja az adatok jelentős részét.
Végkövetkeztetésében azonban óvatos, hajlik a döntetlen felé: „egyoldalúlag nem nyilváníthatjuk a
Fogarasi-Havasokat hazánk főhegységének.” Zárszóként Legányi ismét
hangsúlyozza nagyrabecsülését Szalay kivételes munkája iránt, követendő
példaként állítva mások elé.
*****
A főhegység kérdése azóta lezárult, ha nem is a
legszerencsésebb módon. A vitát eldöntötte egy újabb jelentkező, aki boldogan
nevezte hazája főhegységének a Fogarast, és ezt a véleményét elsöprő érvekkel
támasztotta alá. Egyúttal persze a Tátra sem maradt árván. Minderről azonban
sem a nagyszebeni, sem a budapesti turisták nem tehetnek.
 |
| Kis-Árpás-gerinc, Nyuszifülek |
A két hegység ismertségének viszonyában sajnos ma, a
XXI. század elején sem jobb a helyzet. A Magas-Tátra magyar nyelvű irodalma
azóta ugyan határozottan gyarapodott, de a Fogaras esetében mintha megállt
volna az idő, erről sokkal szűkösebben jelentek meg kiadványok. Ma már nincs
Nagyszebenben egy újabb Szalay Bélánk, aki szót emelne kedvenc hegysége
érdekében. Mégis, a helyzet mintha lassan változna. Dr. Futó Endre vetette fel
bő tíz éve a Kárpát-koszorú részletes magyar nyelvű kalauzsorozatának
gondolatát (első darabja 2007-ben jelent meg Adam Piechowskitól: A Tátra
főgerince). Ehhez a hatalmas munkához természetesen sok szakértőből álló csoportra,
és jókora anyagi áldozatvállalásra lenne szükség. A józan lehetőségek határain
belül maradva Wild Ferencet, az ismert oktatókönyv (Hegymászók könyve)
szerzőjét kérte fel a Fogaras kalauzának megírására. Wild Ferenc Aradon
született, élete egy részét Erdélyben élte le, és itt alkalma volt alaposan
megismerni többek között a Fogarasi-havasokat is. Csak példaként: ő az első,
aki téli körülmények között egyedüljáróként ment végig a hegység
főgerincén. Ennek nem mindennapi
teljesítmény voltát az is mutatja, hogy a téli főgerincnek még a társas
bejárását is kevés magyar tudhatja maga mögött.
Wild Ferenc vállalta a feladatot, és 2005-ben
elkezdődött a munka. Már a szakirodalomban való kutatás érdekes eredményeket
hozott. Előkerült például Szalay Béla fent tárgyalt művén kívül több írása,
továbbá ─ Kunos Gábornak köszönhetően ─ az eredetileg magyarul írott, de
1934-36-ban németül megjelent megjelent Fogaras-kalauza.
Ezt
a gót betűs (!) forrást a könnyebb használhatóság kedvéért Futó Endre
lefordította magyarra. Sikerült bevonni a munkába másokat is, köztük Asztalos
Lajos ismert kolozsvári nyelvészt, Pásztohy Zoltán csíkszeredai geológust,
Mircea Noaghiu egykori hegymászóedzőt a Brassói Egyetemi Sportklubból, valamint
A Földgömb munkatársát, Nagy Balázst, a Gerinctúrák a Kárpátokban c. könyv
szerzőjét.
*****
 |
| A Bilea-völgy völgyzárlata |
Az irodalom böngészésével természetesen nem elégedtünk
meg. Ugyanis nem rendelkeztünk olyan tehetséggel, mint némely szerzők, akik
képesek voltak egy bukaresti toronyház északnyugati fekvésű erkélyén ülve, jó
látási viszonyok mellett fogarasi elnevezéseket alkotni és kalauzt írni. A
szobamunkán túl számunkra elmaradhatatlan volt a terepbejárás, több alkalommal
utaztunk ki a hegyre. Egy ízben beleestünk még a budapesti turisták Szalay
által ostorozott hibájába, a főgerinc bejárásába is. Ez alkalommal csatlakozott
hozzánk a gyergyószentmiklósi hegyimentők vezetője, Bögözi Gábor. Neki sajnos
nem volt szerencséje a főgerinccel, mert a Kalcun-tónál egy kőgörgeteges lejtőn
ijesztő reccsenéssel kificamodott a bokája. A székely kitartásból még futotta
annyira, hogy elsántikáljon velünk a Zerge-tóig (Lacul Capra), de a következő
reggelre zsemle méretű dagadás nőtt a bokáján, ezért inkább lement a
Bilea-tóhoz, ahonnan Noaghiu Miki az „alaptábori” kempingbe vitte. (Kerc falu [Cârta, ejtsd krcá] egyik
portáját alakította át a Hollandiát megjárt tulajdonos, napközben otthagyható
bármi, nem lopnak; GPS-koordinátái: N45 47.036 E24 34.039.)
A főgerincet végül ketten fejeztük be hihetetlenül
szép időben, sok hasznos kiegészítést gyűjtve a kalauz anyagához. Ezután a
főgerincnek egy olyan részére tértünk vissza, amit a turisták tisztelettel
bámulnak a piros jelzés kerülőútjának biztos távolságából, a
Kis-Árpás-gerincre. Ez az éles, csipkés gerinc a Zerge-csúcstól (Vârful Capra)
az Albota-főig (Capul Albotei) húzódik, és a Bilea-tótól közelíthető meg
legkényelmesebben. Hegyi csapatunkban csak Bögözi Gábornak volt komoly
sziklamászó tapasztalata, ezért a gyógyulófélben lévő bokája ellenszavazatát
figyelmen kívül hagyva, Somorai Dénes nevű cimborájával együtt összeállt velem
egy kötéltársaságba.
 |
| A Dárda tűje |
A Kis-Árpás-gerinc − nagyon elvetemült mászók számára
csak bemelegítésnek számító − IV-es nehézségével nem tűnik jelentős kihívásnak.
Látványra azonban lélegzetelállító, különösen a kezdete, a Csorba-csúcs meredek
felszökése a Kis-Árpás-csorbából. Talán még Szalay Béla is helyeslően figyelt
volna rám, a gyakorlottabb
tátra-turistára, amint nagy fáradsággal felkúsztam a Butean élénél is nehezebb
sziklákon, és tökéletesítettem hazánk főhegységéről kialakult fogalmaimat.
A felszökést követő, többnyire I−II-es nehézségű gerincen további érdekességek
is várják a kíváncsi mászót, mint pl. a két Nyuszifül vagy a Dárda ingatag
kinézetű sziklatűje.
A Kis-Árpás-gerincen kívül természetesen sok egyéb
helyet is be kellett járni, hogy a hiányzó adatokat kellő pontossággal
összegyűjtsük. Mint viszonylag régi tátrajáró, a tapasztalatok alapján
kijelenthetem: egyáltalán nem lett volna veszteség még a Tátra-kedvelőknek sem,
és nem jelentette volna a Magas-Tátra leminősítését, ha a Fogarast
megtarthattuk volna hazánk főhegységének.
*****
Végül néhány szót a munka eddigi eredményéről, amit a
nagyobb megbecsülésre méltó „főhegység” megismertetése érdekében végeztünk. A
magyar Fogaras-kalauz hat év előkészítés után megérett a kiadásra. A földtani,
történeti és hegyi névanyagot ismertető fejezetek mellett leghangsúlyosabb a
főgerincet ismertető rész. Önálló fejezetekbe kerültek az északi gerincek,
mivel ezek jellegükben élesen elkülönülnek a többitől. A turistáknak szóló
anyag mellett a mászóutakat is ismerteti a könyv, ezzel teljesen újat nyújtva a
magyar hegymászóknak. Végül a vizuális típusúakra gondolva, eddig sehol nem
látott részletességű térképvázlatok segítik a terepen való jobb eligazodást. A
fő meglepetés azonban az, hogy ebben a könyvben nem a túrautak
állkapocsrecsegtetően egyhangú felsorolásába ütközünk. Ez a monográfia a
csillogó humorú, helyenként finoman csipkelődő hangvételével egyúttal irodalmi
értékű olvasmányélményt is nyújt. A részleteket majd a könyvben...
A felcsigázott Olvasó, ha konok kitartással el is
jutott ide ebben a hosszúra nyúlt elmélkedésben, itt már valószínűleg türelmét
vesztve kiált fel: mikor lesz kapható ez a nevezetes kiadvány? Sajnos, egyelőre
csalódást kell okoznunk. A kiadáshoz szükséges összeg, akárcsak a tátrai
Cywiński-kalauzok esetében, még ismeretlen helyeken rejtőzik, hollétét mi is
buzgón kutatjuk. Egyelőre csak annyi biztos, hogy egy hegymászó, Wild Ferenc,
aki Romániában sem feledte magyar mivoltát, egyéb könyvei után most erre is
sokéves munkát fordított. Mindezt azért, hogy a magyar hegymászók a Fogarast
bejárva ne kényszerüljenek a „drákunak a strungájáról” és hasonló épületes
nevezetességekről regélni az ámuló hallgatóságnak, és hogy a valaha létezett
magyar elnevezések ne kopjanak ki teljesen a köztudatból.
Szöveg és fotók: Bácskai Gusztáv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése