2011. november 15., kedd

„Hazánk főhegysége” – Egy régi vita és annak utóélete


A Gerlachfalvi-csúcs
Izgága fontoskodóknak szánt rosszalló tekintetre számíthatunk, ha turista vagy hegymászó körökben feszegetni kezdjük a gittegyletet paródizáló kérdést: vajon melyik hegységünkben tisztelhetjük Magyarország legtekintélyesebbikét. Aki az elfojtott mosoly mögül ad is valami udvarias választ, az feltehetően a Mátra és a Bükk szelíd magaslatait kezdi emlegetni.

Nem így volt ez egy évszázaddal ezelőtt. Amikor a fenti címmel jelent meg egy 27 oldalas tanulmány a Turisták Lapja 1908-as évfolyamában, valóságos számháború tört ki a kérdés felett. Az írás szerzője, a nagyszebeni dr. Szalay Béla ugyanis nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az akkor még a Kárpát-medencét kitöltő Magyarország legjelentősebb hegysége a Fogarasi-havasok (lásd: Hazánk főhegysége; Szalay Béla életrajza).
A szerző páratlan fogarasi helyismeretről tesz tanúbizonyságot, amikor a kizárólagos vetélytársként kezelt Tátrával összehasonlítja a Déli-Kárpátoknak ezt a gyönyörű hegyláncát. Állításának igazolására felhozza, hogy bár az ország legmagasabb pontja valóban a Tátrában van, ámde a „főcsúcs” nem tévesztendő össze a „fő-hegységgel”. Helyesen veszi észre, hogy a már akkor is jelentős irodalommal rendelkező Magas-Tátra sokkal ismertebb az országban, mint a mostohagyerekként kezelt Fogaras, és emiatt legtöbbekben fel sem merül a rangsor kérdése. Szalay számára az elsőség ismérvei: a hegység vízszintes kiterjedése, a magas csúcsok száma, továbbá „ha gerincze a legemelkedettebb” és a jellege kellőképpen zord. Rögtön az ismérvek felsorolása után megerősíti állítását: „Mindezen kellékeket csakis az Erdélyi Déli-havasok sora egyesíti.
Ezután következik a számszerű összehasonlítás. Megtudjuk, hogy a Déli-Kárpátoknak a fenti feltételeket teljesítő hegylánca 294 km hosszú, szemben a Magas-Tátra 45 km-ével. (Valójában a Magas-Tátra főgerinchossza kb. csak 26 km, de Szalay hozzávette még a Nyugati-Tátrát is a 2248 m magas Sebesig [Bystrá].) A szélességben szintén a Déli-Kárpátoké az elsőség: a „Szeben-hegység” 70 km, a Magas-Tátra 20. A beszédes számadatokon túl ugyanilyen következetességgel marasztalja el a Tátrát a nehezen mérhető zordonságban is a Paring, a „Laita »Rongyos gerincze«”, a Királykő és a „Gărdoman” mögött.
A Déli-Kárpátok után magára a Fogarasra összpontosítva a patrióta lelkesedésével hasonlítja a Matterhornhoz a Bilea-tó túrakörnyezetében lévő Vadász-csúcsot (Vârful Vânătoarea), ami a Sima-csúcs felől nézve valóban lenyűgöző látványt nyújt. Szerinte a budapesti turisták – a Fogarast félreismerve – elsősorban a főgerincvándorlás alapján ítélik meg a hegységet. A főgerinc útvonala azonban nem a magyar oldalon, hanem nagyrészt a romániai oldal lankás juhösvényein vezet, keveset mutatva az északi gerincek nagyszerűségéből. Mindjárt javasol is egy északi gerincet: „Próbálja meg a gyakorlottabb tátra-turista a Butean élen fáradsággal felkúszni a Venatorea-csúcsig (2508) és egészen más fogalma lesz a Fogarasi-havasokról, semmint volt az élvándorlás után.
A Negoj keletről
Majd rátér a legmagasabb csúcsok, a Negoj és a Gerlachfalvi-csúcs összevetésére. Ez utóbbinak a tengerszinttől akkoriban mért 2663 m-es abszolút magassága kétségtelenül meghaladja a Negoj 2544 méterét. Csakhogy a hegy ténylegesen megmászandó magasságát, a relatív magasságot ő annak talpától a csúcsáig számítja. Ezzel a módszerrel a Negoj 2144 méterrel emelkedik az Olt vize (400 m) fölé, míg a Gerlachfalvi csupán 1963-mal a – talán tátrai helyismeretének hézagos volta miatt – közelebbről meg nem jelölt viszonyítási pont fölé (kézenfekvő lett volna a Poprád folyó).
Téli viharokban edződött tátrajárók itt már fenik a jégcsákányt, és fogalmazzák az ellenérveket kedvenc csúcsuk becsületének helyreállítására. Azonban a kérlelhetetlenül következetes Szalay nem áll meg a Kárpátok legmagasabb csúcsának második helyre való sorolásánál, hanem könnyedén letaszítja azt a dobogóról is: mivel a Fogarasban legalább 45 olyan csúcs van, ami 2363 méternél magasabb, és ezzel relatív magasságuk meghaladja az 1963 métert, így nála a Gerlachfalvi az országos sorrendben csupán a jelentéktelen 50. helyen szerénykedik.
A számszerű adatok felsorolása egy idő után a sporttudósító hangvételére emlékeztet: kedves hallgatóink, a Fogaras – Magas-Tátra mérkőzés pillanatnyi állása ennyi meg ennyi a Fogaras javára.
Az írás végén a Déli-Kárpátok csúcsainak statisztikai felsorolása található, ami már csak a földrajzi nevek miatt is pótolhatatlan forrása a Kárpátok etimológiai kutatóinak.
Viszontlátásra Nagyszebenben” – ezzel zárja tanulmányát a szerző.
Nem feladatunk kitérni arra, hogy Szalay milyen mértékben ismerhette a Magas-Tátrát, vagy az erre vonatkozó forrásai mennyire voltak hiányosak. Elsődleges célja nyilvánvalóan a magyar turizmus figyelmének a méltatlanul mellőzött Fogarasra való ráirányítása volt. Az biztosra vehető, hogy ha történetesen nem a nagyszebeni, hanem a késmárki líceumban tanít, ugyanilyen alapossággal mutatta volna ki a Magas-Tátra elsőségét a Fogaras felett. Talán a relatív magasság trónszéke is kevesebbet nyomott volna a latban azon tapasztalat ismeretében, hogy ugyan mind a Negoj, mind a Gerlachfalvi-csúcs igényes túracél, de ez utóbbira mégsem lehet birkanyájat felhajtani. Ha pedig megkísérelte volna bejárni a Fogaras után a Magas-Tátra főgerincét is, vagy akár csak egyet a könnyebb tátrai mellékgerincek közül, bölcs mosollyal hárított volna el bármiféle összehasonlítást a két hegység között.
Azonban fontos észrevenni, hogy a látszat ellenére Szalaynak nem a kicsinyes kakaskodás volt az indítéka a vita gerjesztésére. A távolság miatt a Déli-Kárpátok megközelíthetősége, kiépítettsége és ismertsége rosszabb volt a Magas-Tátráénál. Ezzel szemben a természeti adottságai ugyanolyan jók voltak mind turisztikai, mind gyógyászati szempontból. A látszólag az elsőségről indított vita valójában a természetszerető közönség tudatába akarta csempészni a sokkal több figyelmet érdemlő Fogarasi-havasokat. Tulajdonképpen hatalmas szerencse, hogy a lelkes szerző mégsem Késmárkon lakott, mert így alkalma volt az országosan elhanyagolt hegység feltárójának szerepét betölteni.
És itt kell leszögezni: Szalay észrevette ezt a kihívást, és tökéletesen megfelelt annak. Ő végezte el a Fogaras első tudományos igényű leírását, 500-nál több feltáró utat megtéve a hegységben. Ő végzett megbízható és rendszeres magasságméréseket, ő állapított meg olyan felfedezés értékű tényeket, amelyekre az utólag birtokba kerülő Románia fél évszázad késéssel csodálkozott rá (pl. a legmagasabb csúcs meghatározása).
Nem lehet eléggé hangsúlyozni: mind a mai napig dr. Szalay Béla életműve jelenti az alapot a Fogaras irodalmában.
A vitaindító írás Szalay szándékának megfelelően nem maradt visszhang nélkül. Az országban ekkor már széles törzsközönsége volt a Magas-Tátrának, úgy turisták és hegymászók, mint üdülővendégek. Ők természetesen nem hagyták szó nélkül kedvenc hegységük nyilvános lefokozását. A Turisták lapja 1909-es évfolyamában Legányi Dezső és Hoffmann Ottó tette közzé válaszát. Legányi elismerő hangvétellel méltatja Szalay egyedülálló fogarasi munkásságát, de a felvetett tárgyban, a főhegység kérdésében belemegy a számháborúba. Eleinte csak pontosítással szépíti a Magas-Tátra hátrányára feltüntetett számadatokat, pl. 181-ről 127 méterre csökkentve a Negoj és a Gerlachfalvi-csúcs relatív magasságából eredő különbséget. A Tátra alapos ismerőjeként Szalayhoz képest részletesebb adatokkal, illetve az önkényesen kiválasztott statisztikák megbízhatatlanságának kimutatásával igyekszik sorra megcáfolni az elsőségre vonatkozó állításokat. Majd egy másfajta csoportosítással a Tátra előnyére fordítja az adatok jelentős részét. Végkövetkeztetésében azonban óvatos, hajlik a döntetlen felé: „egyoldalúlag nem nyilváníthatjuk a Fogarasi-Havasokat hazánk főhegységének.” Zárszóként Legányi ismét hangsúlyozza nagyrabecsülését Szalay kivételes munkája iránt, követendő példaként állítva mások elé.
 *****
 A főhegység kérdése azóta lezárult, ha nem is a legszerencsésebb módon. A vitát eldöntötte egy újabb jelentkező, aki boldogan nevezte hazája főhegységének a Fogarast, és ezt a véleményét elsöprő érvekkel támasztotta alá. Egyúttal persze a Tátra sem maradt árván. Minderről azonban sem a nagyszebeni, sem a budapesti turisták nem tehetnek.
Kis-Árpás-gerinc, Nyuszifülek
A két hegység ismertségének viszonyában sajnos ma, a XXI. század elején sem jobb a helyzet. A Magas-Tátra magyar nyelvű irodalma azóta ugyan határozottan gyarapodott, de a Fogaras esetében mintha megállt volna az idő, erről sokkal szűkösebben jelentek meg kiadványok. Ma már nincs Nagyszebenben egy újabb Szalay Bélánk, aki szót emelne kedvenc hegysége érdekében. Mégis, a helyzet mintha lassan változna. Dr. Futó Endre vetette fel bő tíz éve a Kárpát-koszorú részletes magyar nyelvű kalauzsorozatának gondolatát (első darabja 2007-ben jelent meg Adam Piechowskitól: A Tátra főgerince). Ehhez a hatalmas munkához természetesen sok szakértőből álló csoportra, és jókora anyagi áldozatvállalásra lenne szükség. A józan lehetőségek határain belül maradva Wild Ferencet, az ismert oktatókönyv (Hegymászók könyve) szerzőjét kérte fel a Fogaras kalauzának megírására. Wild Ferenc Aradon született, élete egy részét Erdélyben élte le, és itt alkalma volt alaposan megismerni többek között a Fogarasi-havasokat is. Csak példaként: ő az első, aki téli körülmények között egyedüljáróként ment végig a hegység főgerincén.  Ennek nem mindennapi teljesítmény voltát az is mutatja, hogy a téli főgerincnek még a társas bejárását is kevés magyar tudhatja maga mögött.
Wild Ferenc vállalta a feladatot, és 2005-ben elkezdődött a munka. Már a szakirodalomban való kutatás érdekes eredményeket hozott. Előkerült például Szalay Béla fent tárgyalt művén kívül több írása, továbbá ─ Kunos Gábornak köszönhetően ─ az eredetileg magyarul írott, de 1934-36-ban németül megjelent megjelent Fogaras-kalauza.
Ezt a gót betűs (!) forrást a könnyebb használhatóság kedvéért Futó Endre lefordította magyarra. Sikerült bevonni a munkába másokat is, köztük Asztalos Lajos ismert kolozsvári nyelvészt, Pásztohy Zoltán csíkszeredai geológust, Mircea Noaghiu egykori hegymászóedzőt a Brassói Egyetemi Sportklubból, valamint A Földgömb munkatársát, Nagy Balázst, a Gerinctúrák a Kárpátokban c. könyv szerzőjét.
 *****
A Bilea-völgy völgyzárlata
Az irodalom böngészésével természetesen nem elégedtünk meg. Ugyanis nem rendelkeztünk olyan tehetséggel, mint némely szerzők, akik képesek voltak egy bukaresti toronyház északnyugati fekvésű erkélyén ülve, jó látási viszonyok mellett fogarasi elnevezéseket alkotni és kalauzt írni. A szobamunkán túl számunkra elmaradhatatlan volt a terepbejárás, több alkalommal utaztunk ki a hegyre. Egy ízben beleestünk még a budapesti turisták Szalay által ostorozott hibájába, a főgerinc bejárásába is. Ez alkalommal csatlakozott hozzánk a gyergyószentmiklósi hegyimentők vezetője, Bögözi Gábor. Neki sajnos nem volt szerencséje a főgerinccel, mert a Kalcun-tónál egy kőgörgeteges lejtőn ijesztő reccsenéssel kificamodott a bokája. A székely kitartásból még futotta annyira, hogy elsántikáljon velünk a Zerge-tóig (Lacul Capra), de a következő reggelre zsemle méretű dagadás nőtt a bokáján, ezért inkább lement a Bilea-tóhoz, ahonnan Noaghiu Miki az „alaptábori” kempingbe vitte. (Kerc falu [Cârta, ejtsd krcá] egyik portáját alakította át a Hollandiát megjárt tulajdonos, napközben otthagyható bármi, nem lopnak; GPS-koordinátái: N45 47.036 E24 34.039.)
A főgerincet végül ketten fejeztük be hihetetlenül szép időben, sok hasznos kiegészítést gyűjtve a kalauz anyagához. Ezután a főgerincnek egy olyan részére tértünk vissza, amit a turisták tisztelettel bámulnak a piros jelzés kerülőútjának biztos távolságából, a Kis-Árpás-gerincre. Ez az éles, csipkés gerinc a Zerge-csúcstól (Vârful Capra) az Albota-főig (Capul Albotei) húzódik, és a Bilea-tótól közelíthető meg legkényelmesebben. Hegyi csapatunkban csak Bögözi Gábornak volt komoly sziklamászó tapasztalata, ezért a gyógyulófélben lévő bokája ellenszavazatát figyelmen kívül hagyva, Somorai Dénes nevű cimborájával együtt összeállt velem egy kötéltársaságba.
A Dárda tűje
A Kis-Árpás-gerinc − nagyon elvetemült mászók számára csak bemelegítésnek számító − IV-es nehézségével nem tűnik jelentős kihívásnak. Látványra azonban lélegzetelállító, különösen a kezdete, a Csorba-csúcs meredek felszökése a Kis-Árpás-csorbából. Talán még Szalay Béla is helyeslően figyelt volna rám, a gyakorlottabb tátra-turistára, amint nagy fáradsággal felkúsztam a Butean élénél is nehezebb sziklákon, és tökéletesítettem hazánk főhegységéről kialakult fogalmaimat. A felszökést követő, többnyire I−II-es nehézségű gerincen további érdekességek is várják a kíváncsi mászót, mint pl. a két Nyuszifül vagy a Dárda ingatag kinézetű sziklatűje.
A Kis-Árpás-gerincen kívül természetesen sok egyéb helyet is be kellett járni, hogy a hiányzó adatokat kellő pontossággal összegyűjtsük. Mint viszonylag régi tátrajáró, a tapasztalatok alapján kijelenthetem: egyáltalán nem lett volna veszteség még a Tátra-kedvelőknek sem, és nem jelentette volna a Magas-Tátra leminősítését, ha a Fogarast megtarthattuk volna hazánk főhegységének.
 *****
 Végül néhány szót a munka eddigi eredményéről, amit a nagyobb megbecsülésre méltó „főhegység” megismertetése érdekében végeztünk. A magyar Fogaras-kalauz hat év előkészítés után megérett a kiadásra. A földtani, történeti és hegyi névanyagot ismertető fejezetek mellett leghangsúlyosabb a főgerincet ismertető rész. Önálló fejezetekbe kerültek az északi gerincek, mivel ezek jellegükben élesen elkülönülnek a többitől. A turistáknak szóló anyag mellett a mászóutakat is ismerteti a könyv, ezzel teljesen újat nyújtva a magyar hegymászóknak. Végül a vizuális típusúakra gondolva, eddig sehol nem látott részletességű térképvázlatok segítik a terepen való jobb eligazodást. A fő meglepetés azonban az, hogy ebben a könyvben nem a túrautak állkapocsrecsegtetően egyhangú felsorolásába ütközünk. Ez a monográfia a csillogó humorú, helyenként finoman csipkelődő hangvételével egyúttal irodalmi értékű olvasmányélményt is nyújt. A részleteket majd a könyvben...
A felcsigázott Olvasó, ha konok kitartással el is jutott ide ebben a hosszúra nyúlt elmélkedésben, itt már valószínűleg türelmét vesztve kiált fel: mikor lesz kapható ez a nevezetes kiadvány? Sajnos, egyelőre csalódást kell okoznunk. A kiadáshoz szükséges összeg, akárcsak a tátrai Cywiński-kalauzok esetében, még ismeretlen helyeken rejtőzik, hollétét mi is buzgón kutatjuk. Egyelőre csak annyi biztos, hogy egy hegymászó, Wild Ferenc, aki Romániában sem feledte magyar mivoltát, egyéb könyvei után most erre is sokéves munkát fordított. Mindezt azért, hogy a magyar hegymászók a Fogarast bejárva ne kényszerüljenek a „drákunak a strungájáról” és hasonló épületes nevezetességekről regélni az ámuló hallgatóságnak, és hogy a valaha létezett magyar elnevezések ne kopjanak ki teljesen a köztudatból.

Szöveg és fotók: Bácskai Gusztáv

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...