Sajó Sándor: A Tarpataki völgyben
Megjelent "A Szepesség" című emlékkönyvben 1926-ban, Budapesten
A Tátra alján mosolyog az élet,
Virágok nyílnak, napsugár ragyog,
Dús lombok árnyán halk szellő beszélget
Ringatva szárnyán fényt meg illatot;
Távol morajlás csalogat a völgybe
S ahogy utad az erdőn áthalad:
Elédbe tárul, fenséges gyönyörre,
Ott fönn Lomnic, lenn a Tarpatak.
Ez zúgva törtet s tajtékzó haraggal
Meg-megtépázza völgye fenyvesét;
Vad szakadékján szilajodva nyargal
Milljó gyöngyszemre töredezve szét;
Megszülve egymást és egymásba halva
Csak mormol, árad, szökken habra hab, -
Annál igézőbb fönn a bérc nyugalma,
A Lomnic-csúcs, a zordon, hallgatag…
Hogy törnek égbe, felhők magasáig
A büszke szirtek, bús oromzatok!
A teremtésnek megkövült csodáit,
Gyarló teremtmény, bennük láthatod;
A fenyves is, nézd, félúton kifárad
S törpűlve érzi: följebb nem mehet, -
Ott fönn csak zúgó viharok tanyáznak
S búval borongó szürke fellegek…
Fenséges ormok! Végzetük jeléül
Felhő leng rajtuk: gyászuk fátyola;
Örök magányuk zordon közelébül
A napsugár is fázva száll tova;
Kietlen keblük nem fakaszt virágot,
Nekik a fénynek csak az árnya jut, -
Úgy állnak ott, mint megdermedt titánok:
Lelkük kiégett, lángjuk kialudt…
Vagy élnek – és a hangos völgy zajára
Csak büszkeségből nem visszhangzanak,
Bár keblük mélyén a keservek árja
Fájóbban tombol, mint a Tarpatak;
Élnek magukban, önmaguknak átkul,
Mint kicsinyek közt a nagy emberek,
Kiknek szívében milljók szíve fájdul
S kik úgy születtek, hogy szenvedjenek.
Ó, minden nagyság búra van teremtve,
Emberszív éppúgy, mint a bércorom;
Egy névtelen gyász elfojtott keserve
Felhődzik minden fennkölt homlokon;
A völgyi tájon virulhat az élet,
A magas bércen örök a ború, -
Közönséges szív gyönyöröknek élhet,
De a nagy lélek mindig szomorú…
